Hetven éves az olimpiai bronzérmes kézilabdakapus, Pethő Zsuzsanna

A montreali nyári játékokon Kéziné Pethő Zsuzsanna néven szerezte a bronzérmet. De már harminc éve Fogelné Pethő Zsuzsanna a „becsületes” neve. Mindmáig ő az egyetlen női sportolónk, aki megyebeli csapatból érkezve a válogatotthoz, szerzett olimpiai medált. A szekrényben mind a mai napig őrzi az ötkarikás formaruháját. Vele beszélgettünk néhány héttel hetvenedik születésnapját követően tatai otthonában...

 

– A megyében született?

– Igen, egy bakonyi kisfaluban, Bakonybánkon. Aztán Győrbe jártam középiskolába, pénzügyi technikumba. Akkoriban ott iskolai szinten atletizáltam és kézilabdáztam.

– Hogyan lett válogatott kapuvédő? – Egy az iskolai csapatunk edzőmeccset játszott a Győri ETO-val. Azt tudni kell, hogy hatvanhárom-hatvannégyben négy első osztályú együttes is volt a Rába-parti városban. Az ETO-nak ugyanis volt férficsapata, emellett a Győri Textilesnek szintén volt női és férfigárdája is az élvonalban. De visszatérve az ominózus mérkőzésre, engem szélső létemre a kapuba állítottak. Az okára már nem emlékszem, ám mivel nagyon jók voltak a reflexeim, jó benyomást keltettem. Pedig, ha tudták volna mennyire félek a labdától... A találkozó végén odajött hozzám az ETO edzője, és megkérdezte, hogy eljönnék-e hozzájuk védeni. Akkoriban én lettem az ETO – írd és mondd – hatodik számú kapusa. Fél év múlva viszont már én voltam az első, miközben a junior válogatottba is bekerültem.

– Ez egy egészen szépen induló karrier volt. Akadtak buktatók is?

– Igen, előfordultak. A bajnok Budapesti Spartacus jött Győrbe. Az edzőnk annyit mondott, mindegy, hogy tíz vagy húsz góllal kapunk ki, védjek én. Nem tagadom, nagyon bosszantott ez a hozzáállás. Fel is paprikázott. Akkoriban sok meccsét láttam a Szparinak. Nagyjából ismertem a lövőit, és mivel „gondolkodó” kapus voltam, elég jól megoldottam a feladatot.

– Ez mit jelent?

– Legyőztük a Spartacus-t... – Mikor került a Tatabányai Bányászhoz? – Hatvannégyben Tatára költöztünk. A Bányász ekkor még NB II-es volt. Elhívtak a kék-fehérek, illetve a szüleim is bíztattak, hogy ne hagyjam abba a kézilabdázást. Innen, a TBSC-től jutottam aztán már ki a junior-világbajnokságra is, ahol ezüstérmet szereztünk. A Tatabánya pedig veretlenül lett bajnok és jutott fel az élvonalba. 1978-ig védtem a TBSC kapuját. Hetvenötször szerepeltem a válogatottban. Azt tudni kell, hogy ebben az időben jóval kevesebb világesemény és torna volt a sportágban. Például Európa-bajnokságot nem is rendeztek.

– Miért hagyta abba az élvonalban?

– Terhes lettem, babát vártam. Sajnos, nem maradt meg a baba. Ezt követően még ötször estem teherbe, de egyszer sem sikerült „rendesen” kihordani. Mindegyik olyan öt és fél hónapos korára született meg, így az orvostudomány akkori állása szerint ezek a csöppségek menthetetlenek voltak. De nagyon szerettem volna babát. Ezért, amikor elváltam, örökbe fogadtam Jocit. Ez sem volt egy könnyű eset, egy egyszerű történet. Eleinte csak inkább a nevelője voltam, lehettem, mert, hogy valóban az „enyém legyen”, az édesanyjának hivatalosan le kellett róla mondania. Mégpedig a bíróság előtt... Miközben már két és féléves korától én gondoztam, ápoltam. De csak, amikor első osztályos lett, fogadhattam igazán örökbe. Az új párommal nagyon boldogok voltunk, hogy annyi nehézség árán és után végre a miénk a gyermek. Azt hiszem, ő is nagyon örült, hogy végre Fogel Jocónak nevezhették.

– Mikor keresték meg a tataiak, hogy védjen a helyi női csapatban?

– Nem sokkal azután, hogy az élsportot abbahagytam. Úgy volt, egy évig segítek az NB II-es gárdának, hogy megragadjon a második vonalban. Az egy évből végül nyolc lett. Úgy emlékszem, ez idő alatt hatszor búcsúztattak el a klubnál, de még negyvenöt évesen is ott álltam a kapuban. Levezetésnek mindenképpen jó volt, hogy nem szakadtam el olyan hirtelen a sporttól. Emellett nagyon jól éreztem magam a fiatalok között és Basky Péter edzővel is felhőtlen volt a kapcsolatom. Képzeljék el, a csapattársaim közül némelyiknek nemhogy az anyukája, de a nagymamája lehettem volna. Már a hajam is teljesen ősz volt. Ami viszont kellemes meglepetésként ért, hogy még idegenben sem kezdtek ki a szurkolók azzal, hogy öreglány vagy valami hasonló. Sőt, inkább azt hallottam a lelátóról, hogy de jó lenne, ha az ő csapatukban védenék.

– Mikor és honnan ment nyugdíjba?

– Az én munkakönyven nem nevezhető regényesnek. A Tatabányai Szénbányák Vállalat Haldex nevű üzemében dolgoztam harmincnyolc évet egyhuzamban pénzügyi csoportvezetőként. Annak idején az élsport mellett is dolgoztunk. Ma már ez szinte elképzelhetetlen. Azért szerencsém is volt, hiszen a mi korosztályunk volt az utolsó, amelyik 55 évesen nyugállományba vonulhatott, és én megtettem.

– Azóta...?

– Túl vagyok két komoly műtéten. Hat évvel ezelőtt legyőztem a rákot is. Hogy mi adott erőt hozzá? Biztos, hogy sokat számított a sportban szerzett kitartás. Meg egyébként is, régebben és ma is úgy gondolom, hogy bőven akad még nekem itt dolgom a földön.

– Boldog? – Igen.

 

 

Petrik József