Petőfi emlékezete a Városi Nyugdíjas Klubban

Évtizedes hagyományunk, hogy minden év januárjában megemlékezünk lánglelkű költőnkről, Petőfi Sándorról. Ez alkalommal Petőfi vereseket és dalokat adott elő Dalkörünk, majd a klubelnök tartott kiselőadást Petőfi Sándor öccséről Istvánról, bemutatva munkásságát.

Nem mindenki számára köztudott, hogy Petőfi Zoltán, a költőnk fia, és Szendrey Júlia, költőnk hitvese is írt említésre méltó verseket. Testvéröccse, István verseiből kb. 200 maradt fenn, amelyet a Petőfi Társaság egy kötetben meg is jelentetett 1905-ben.

Petőfi István 1825 aug. 18-án született Szabadszálláson, amikor anyja éppen látogatóban volt a húgánál. Apjuk ekkor Félegyházán volt mészáros, aki nagyon örült, hogy a betegeskedő Sándor mellé egy erős testalkatú fia születet. István 6 éves korában már megülte a lovat. Bátyja Sándor még az apjuk szelíd Lengyel nevű lovuktól is tartott. István ifjú korában részt vett a József nádor 50 éves jubileumára rendezett lovas versenyen Jászberényben, ahol ezüstérmet nyert.

Bátyja Sándor, mikor már szüleik elszegényedtek, lovat ígért Istvánnak, aki így válaszolt „Sándor Bátyámhoz” című versében:

„… Attól tartok, hogyha majd, gazdagságod várom, 

      A vásárra holtomig, gyalog kell sétálnom.”

Bátyjával jó volt a viszonya. 1848-ban beállt katonának, Buda visszavételénél már főhadnagy, majd századossá léptették elő. Világos után besorozták az osztrák hadseregbe közlegénynek. Linz-ben, Mörtz-ben majd Tirolban szolgált, itt lett altiszt. Jól megtanult németül, s itt értesült róla, hogy szerelme megcsalja. 1855-ben elbocsájtják jó katonai viselkedéséért. Péterváradon telepszik le. 1853-ban Pesten vásárlás közben elfogják, mert egy Pataky nevű ügynök listát készített arról, hogy egy esetleges felkelés esetén kik a számításba vehető magyar tisztek. Összeesküvés vádjával 3 év sáncmunkára ítélték. Prágában és Terezinstadtban raboskodott, ahol megtanult franciául.  Közben Szendrey Júlia kegyelmi kérvénnyel folyamodik szabadon-bocsájtásáért, de hiába. 1856-ban szabadult a rabságból. Következő évben a Vasárnapi Újság lehozza verseit. Sógoráék befogadnák, de nem akar terhükre lenni, inkább egy ügyvédnél iratmásoló munkát vállalt, Gyulai Pál és Jókai Mór is bizalmába fogadta. 1857 szeptemberétől nevelői állást vállal Dánoson. Kifogástalan német tudásának köszönhetően itt egy grófnőnek rögtönözve németre fordította bátyjának bármely versét. Megismerkedett Gaylhoffer Antóniával, a munkaadója lányával. Megkéri a kezét, de az apa elutasítja. 1858 őszétől Csákón gazdatiszt Geiszt Gáspár uradalmában, majd 1863 decemberében elveszi kedvesét, Antóniát. 8 hét múlva neje elhagyja, mert megtudja, hogy az elmúlt 5 év alatt, amíg az apja ellenezte egybekelésüket, egy pusztai asszony Istvánt a hatalmába kerítette, akitől nem tudott szabadulni.

Pár év alatt István egy 3400 holdas uradalom intézője lett. Lelkiismeretes munkájának híre, főleg a juh nemesítésében szerzett eredménye külföldre is eljutott. A környék földesurai, köztük Weinckhem báró is megbecsülték, és sokat hívták vadászatra.

1858. december 28-tól Petőfi Zoltánnak, aki könnyelmű életet élt, István lett a gyámja. Zoltán, a Pesti Piarista Gimnáziumban megbukott, ezért nagybátyja maga mellé vette, majd beíratta a Szarvasi Gimnáziumba. Innen többször megszökött, vándorszínésznek, de nevelője mindig visszavitte.

Zoltánon, 1869 nyarán kitört a tüdővész. Több hegyi szanatóriumban is gyógykezelték, de a betegsége elhatalmasodott rajta és 1870 nov. 5-én elhunyt. A gyász gyámapját, Istvánt nagyon megviselte. Ekkor alakult meg a Petőfi Társaság, amely Petőfi Istvánt az elsők között tagjává választotta.

1880 elején István mellgörcsökről kezdett panaszkodni, pedig addig vas-egészsége volt. Végrendeletet íratott: a Dévaványai 400 holdas birtokát feleségére, bátyja iratait a Nemzeti Múzeumra hagyta. 1880. május elsején távozott az árnyékvilágba. A Csáki-temetőben búcsúztatásakor felesége a szeretett férje koporsójára borult. A Petőfi Társaság jóvoltából 1908 őszétől a Kerepesi temetőben a családi sírboltban nyugszik.

Verseit nagyrészt csak saját kedvtelésére írta. Többször lekicsinylően nyilatkozott saját műveiről.

                        „Költő lenni bár szép dolog, de e vágyról én lemondok.

                         Gyenge madár képzeletem, magasra nem repíthetem.”

Hogy hogyan ítélje meg őt az utókor, ő maga mondja el az alábbiakban:

                       „Nem minden madárnak dala szól a szívhez,

                        Bárha, szegény! Mélyen melegen, hőn érez”

Költői pályája „Sándor bátyámhoz” című versével indult. Túlzásoktól mentesen haladt bátyja nyomdokain. Erősen hatott rá a népdal, s a paraszti, a csikósélet, a puszta lefestésében mutatkozott meg igazi, keresetlen lírája. A szabadságharc leverése után költeményei a honfi-bánatot sugározzák.

Befejezésül álljon itt a kedveséhez, későbbi feleségéhez írt szerelmes verse, melynek címe:

„Nem nézek én…”

Nem nézek én fel az égre, magasra;   Itt alant jár az életem csillaga.  Hull a csillag a magasból mindegyre; Jer csillagom! Lágy karjaim-s ölembe.

A berekben dalolgat egy kismadár;  S az égről ránk ragyog csillag-s holdsugár. Ránk borítja a fa lombos ágait,   Mintha védné lelkünk éber álmait.

Cserebogár dongva repül felettünk;  Irigyli tán boldogságunk, szerelmünk. Ne irigyeld, mi tőlünk ezt jó bogár!  Fut az élet, megy a tavasz, jő a nyár.

Élet-tavasz gyöngyvirága szerelem, Ápold híven, édes lánykám, szívedben. Az enyimbe azt, melyet te ültetél,Nem hervasztja el a nyár, ősz, sem a tél!

 

              Kun Imre klubelnök.