40 éves a Pötörke

40 éve alakult a Pötörke Népművészeti Egyesület, amely ebből az alkalomból jubileumi programsorozattal ünnepli az elmúlt négy évtizedet a 2026/27-es tanévben. A közösség a közelmúltban két teltházas ünnepi műsort is adott, hamarosan pedig fát ültetnek, futóbajnokságot szerveznek és hivatalosan is felavatják a Pötörke házat.

1980. szeptemberében egy középiskolásokból álló tánccsoport kezdte meg városunkban működését Túri Róbertné vezetésével, aki Kisbérről költözött Tatára, miután évek óta irányította az ottani táncegyüttes munkáját. Ebben a tatai csoportban táncolt Túri György is, aki 1986-ban átvette édesanyjától a vezetést. Ezzel az 1986-os esztendő lett a Pötörke Néptáncegyüttes születési éve, amikor Túri György, az addigi középiskolás csoport helyett egy városi együttest szervezett. 1996-ban a Pötörke Táncegyüttes átalakult Pötörke Népművészeti Egyesületté, művészeti vezetője Keltai Gábor lett, aki azóta is irányítja a szakmai munkát, míg az elnöki feladatokat felesége, Gyurkó Erzsébet végzi, évtizedek óta.

Az együttes sokáig felnőtt táncosokkal működött, majd óvodás kortól is elkezdték a néptánc oktatását, az utánpótlásnevelést. Utóbbi a 20. jubileumi gálát követően kapott friss lendületet azzal, hogy egy új generáció, a régi táncosok gyermekei léptek be az utánpótlás csoportokba. Ebben az időszakban alakult meg a Cifra Táncegyüttes, majd a Porozó Kamara Táncegyüttes, mindkettő kiemelkedő szakmai sikereket ért el, regionális és országos megmérettetéseken. A Pötörke háza táján a kezdetektől fogva mindig történik valami: rendszeres szerveznek táncházakat, résztvevői kisebb és nagyobb versenyeknek, fesztiváloknak, városi ünnepségeknek, partnerkapcsolatokat ápolnak helyi, megyei és külföldi együttesekkel egyaránt, mindennapjaikat pedig a táncoktatás, a népi kultúra őrzése, népszerűsítése tölti be.

A Pötörke számos díjat, elismerést szerzett a mögöttünk álló négy évtizedben. Ezek között szerepel a 2016-os Príma Közönségdíj, és két városi kitüntetés is: a Pötörke Népművészeti Egyesület 2004-ben Tata Városáért kitüntetés ezüst fokozatában részesült a magyar népi kultúra hazai és külföldi népszerűsítése terén betöltött kiemelkedő szerepéért. Keltai Gábor és Gyurkó Erzsébet pedig 2008. augusztus 20-án vehette át a Tata Városáért kitüntetés ezüst fokozatát, a magyar népi táncművészet hazai és nemzetközi megismertetése, népszerűsítése terén betöltött kiemelkedő szerepükért.

A 40 éves jubileum kapcsán az egyesület elnöke, Gyurkó Erzsébet adott interjút a tata.hu oldalnak.

–Milyen szakaszai, fontos állomásai voltak ennek a mögöttünk álló négy évtizednek?

Gyurkó Erzsébet: – Először is mindenképpen kiemelném az első tíz évet, ami Túri György nevéhez fűződik, ez az időszak egy nagyon fontos és lendületes indítása volt a történetnek. Szép eredményeket értünk el, és megteremtődött, megerősödött a Pötörke közössége, akkoriban épültek a máig ható alapok. A 40 év alatt több helyszínen is otthon voltunk, időről időre változtak ugyanis a próbahelyeink. Az első korszak a Jávorka Iskolához kötődik, ott volt a mi ősidőnk. Aztán felejthetetlen időszak volt az, amit a Tatai Művelődési Központban (korábbi nevén Magyary Zoltán Művelődési Központ) töltöttünk el. A művelődési központban voltunk a leghosszabb ideig, de nemcsak emiatt volt ez fontos szakasza a Pötörke történetének, hanem azért is, mert egy kifejezetten jó, aktív kulturális-művészeti közegben lehettünk, számos városi rendezvényhez tudtunk kapcsolódni, és mivel a tatai kulturális élet központjában voltunk, nagyon jól éreztük ott magunkat. Emellett a ház színpadán próbálni mindig fantasztikus volt. Ezt követte a Kocsi utcai Református Gyülekezeti Terem, ami szintén a szívünkhöz nőtt, majd jött a nagy lépés, ami egy kiemelkedő állomása a Pötörke életének: a saját házunk. A Kocsi utcában vásároltunk egy ingatlant, ami egyáltalán nem nagy, gyakorlatilag egy osztályt tud befogadni, de a sajátunk, abszolút fenntartható, minden kéznél van, bármikor bemehetünk, és nagyon szeretjük.

–Ez lett végül a Pötörke főhadiszállása?

– Így van, és erre nagy szükségünk is volt. Mindig törekedtünk a lehető legmagasabb színvonalra, minőségre, ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges az utánpótlás nevelés, amihez kell egy akadálymentes és rugalmasan kezelhető, bármikor rendelkezésre álló próbahelyszín. Egyébként, bár mi nem vagyunk egy nagy létszámú, óriási iskolai bázissal rendelkező művészeti egyesület, a változások ellenére is szép eredményeket értünk el az elmúlt évtizedekben. Sokat utaztunk, több testvérvárosba is eljutottunk, sikeresen vettünk részt különböző versenyeken, s a térségben ismerik a nevünket. Ezek mind meghatározó eredmények számunkra.

– Manapság nem akármilyen kihívás értéket őrizni, teremteni és átadni a gyerekeknek, akiknek fel is mutattok egy másik utat, amely nem a digitális technológia és az online elszigetelődés útja, hanem a közösségépítésé, a személyes kapcsolatoké, a mozgásé, a művészeté, a hagyományainké. Nehezebb most az utánpótlásról gondoskodni, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt volt?

-Határozottan igen. De nekünk van ebben egy óriási segítségünk, a Kőkúti Általános Iskola Fazekas utcai Tagintézménye, ahová én úgy 15 évvel ezelőtt kerültem be néptáncpedagógusként, és ez az iskola nekünk azóta is a túlélést jelenti. Sokszor elmondom, nyilatkozom, hogy óriási köszönettel tartozunk a Fazekas Iskolának, mert szeretettel és rugalmasan engedik azt, hogy a néptánc szerves részese legyen az oktatásnak, ez pedig alapjául szolgál az utánpótlás nevelésünknek. Ott tud jól működni az utánpótlás nevelés, ahol van egy bázis intézmény, ahol meg tudjuk mutatni a népi kultúra értékeit, és közösségben dolgozunk, építkezünk, csak így lehet megszólítani az újabb és újabb generációkat. A Fazekas Iskolában már önmagában az ének-zene oktatás is ebbe az irányba mutat, és nagyon jó az együttműködésünk a pedagógus kollégákkal, közösen terelgetjük a gyerekeket a magyar kultúra, művészet értékei felé.

-A Pötörke milyen pluszt tud ma adni egy gyermeknek az élethez?

– A közösségi élmény, a közös éneklés már önmagában is nagyon fontos, de emellett az, hogy felállunk és mozgunk, nagyon sok interakciót ad. Párt választunk, szerepeket játszunk el úgy, ahogyan ez több száz éves hagyományainkban szépen kiforrott, ritmusra mozgunk, a fiú fel meri kérni a lányt, akit aztán vezet, mindez olyan teret nyit meg, amit nehéz pontosan kifejezni szavakkal. Ezeket az élményeket, tapasztalatokat egy helyben ülve, vagy egyedül nem lehet átélni, ráadásul mindez olyan képességeket hív elő, amelyeket máshol, más hétköznapi helyzetekben egy gyermek nem tud önmagából kibontakoztatni. És persze mindig kiderül, hogy milyen tehetségesek a fiatalok. Valahogy sajnos elengedtük a lovakat, mert nem lett volna szabad hagyni, hogy a technológia, az online világ ennyire aránytalanul beszivárogjon az életünkbe. Nagyon sokat tudni lehet már arról, hogy ez mennyire gátolja a gyerekek fejlődését, milyen drasztikusan képes rombolni a képességeiket, vagy hogy milyen egészségügyi hatásai lesznek például a mozgáshiánynak. Úgy gondolom, nagyon nagy űrt képezne, ha a néptánc, népi kultúra nem lenne a világunkban. A 70-es években komoly kultusza volt a táncház-mozgalomnak, és azt látjuk, hogy most újra nagy a lelkesedés, sokan jönnek hozzánk, mert érzik, hogy ez a megmaradásunknak egy fontos része lehet. Nyilván a technológiát nem szorítjuk ki teljesen, hiszen mi is használjuk már csak azért is, hogy egy profi műsort létrehozzunk a megfelelő világosítással, hangosítással, tehát a technika lehet áldásos. Viszont az már más kérdés, hogy mikor tesszük félre, és mit csinálunk, amikor félretesszük: közösségben vagyunk, alkotunk, kapcsolódunk egymáshoz, képesek vagyunk kifejezni magunkat a zenén vagy a mozgáson keresztül.

-Ez azt jelenti, hogy a magyar népi kultúra, művészet, a hagyományaink, ma újra egyre inkább előtérbe kerülnek?

-Igen, és ebben kiemelkedő szerepe van a közel egy évtizede létező Csoóri Sándor Alapnak. (A Csoóri Sándor Alap – hivatalos nevén Csoóri Sándor Program – a népi kultúra támogatására létrehozott hazai és Kárpát-medencei pályázati keret. Célja a hazai magyar, nemzetiségi és határon túli néptánc- és népzenei együttesek, népdalkörök, valamint tárgyalkotó népművészeti alkotóközösségek tudásátadásának, szakmai fejlesztésének és közösségeinek támogatása.) Ebből nagyobb összegekre is lehet pályázni, és aki kitartó, szépen alátámasztja és végig viszi a pályázatát, az sok mindent megvalósíthat. Ez egy olyan támogatási bázis, ami kiszámíthatóvá teszi a tervezést, előre meghatározhatjuk például, hogy milyen programjaink legyenek, milyen koreográfiákkal és viseletekkel. Korábban mindez nem volt ilyen tudatosan tervezhető, mert ugyan a művészeti iskolák természetesen kaptak normatív támogatást, de az egyesületek számára nem létezett fix bevételi bázis, amire építhettek, vagy ami alapján tervezhették a saját jövőjüket. Az elmúlt egy évtizedben ez tehát adott egyfajta kiszámíthatóságot, ami a mi munkánkat is jelentősen segítette, például hívhattunk más koreográfusokat, szakembereket, akik hozzájárultak az eredményeinkhez.

-Kaptok egyébként visszajelzéseket arról, hogy milyen változásokat hoz egy gyermek életében az, ha elkezd nálatok tanulni?

– Igen. Az egyik legfontosabb visszajelzés a szülőkből áradó tisztelet. Már önmagában az is, hogy elhozzák a gyermeket hozzánk, de az is, ahogyan kommunikálnak velünk. A gyermek pedig elmeséli otthon, ha jól érezte magát. Nagyon ritkán olyan is van, hogy egy növendék nem szeret itt lenni, ilyenkor elköszönünk egymástól, de általában érezni a lelkesedést szülői és gyermek oldalról egyaránt. Októberben, a két jubileumi műsorunk kapcsán is rengeteg gratulációt kaptunk, és folytatjuk tovább. Ebben a tanévben a negyvenes jubileumot még párszor megünnepeljük, tavasszal jótékonysági bált is szervezünk majd. Emellett pedig visszük a megszokott rendezvényeinket, az Aprók Tánca sorozatot, az óévbúcsúztató koncertet és a többit. Nincsenek túlméretezett vállalásaink, inkább fenntartjuk a normális működést, annyit csinálunk, amennyivel elbírunk, és nagy örömmel dolgozunk együtt másokkal, például a Kenderkével, valamint továbbra is szívesen vállalunk részt olyan programokban, mint a Böjti Karikázó vagy a Tatai Sokadalom.

-Mennyire változott a te személyes lelkesedésed, nézőpontod az elmúlt évtizedek alatt?

-Táncosként kezdtem, majd pedagógus lettem, és most már, mint elnök, úgy fogalmazom meg a szerepem, hogy mindenes vagyok, amit nagyon szeretek. Van rálátásom mindenre, segítséget tudok kérni a tagságtól, a vezetőségtől, közvetítem az ötleteket, számos dolgot együtt találunk ki, emellett intézem a háttérmunkát, az engedélyeket, az adminisztrációt, a mindennapokat…

-A mindennapi gyakorlatot az álmokkal és a víziókkal nem mindig egyszerű összeegyeztetni, ugye?

-Ez így van, ezért mindig tudni kell, mi az, amit hozzá tudunk tenni az eddigiekhez, és mi az, amit el kell engednünk. A pályázatok hátteréről is pontos döntéseket kell hozni, hogyan tudjuk megvalósítani az ötleteinket, és ki irányítsa a munkát? Gyakran ötletelünk más néptáncegyüttesekkel és azt is figyeljük, milyen igényeik vannak a városi programok, fesztiválok szervezőinek, de nagyon szeretjük a kreatív megoldásokat és az újdonságokat is. Ez pedig mind-mind alakítja, hogy mi lesz a végleges, éves programunk. Fontos a folytonosság, a stabilitás, hiszen vagyunk jó páran, akik már évtizedek óta tagjai vagyunk a Pötörke közösségének. Például Keltai Gábor, a művészeti vezetőnk a kezdetektől itt van, és említhetem a Kincső Zenekart is, amely szintén évtizedek óta velünk van, úgyhogy a zenekarvezető Bottyán Ildikóval félszavakból is tökéletesen értjük egymást. Az ilyen közös történetek rendkívül sokat jelentenek.

– Mi a titka ennek a 40 évnek?

-Az apró, kis lépések, amelyeket következetesen, átgondolva és kitartóan meg kell csinálni. Mindig a következő feladat, a mindennapi munka, az ezekben való kitartás és hűség.

-Ehhez kell lelki muníció…

-Igen, mindenképpen. És kell az is, hogy a kicsik lássák, ahogyan még mindig táncolunk, színpadra állunk, hogy amíg tudunk, és az egészségünk meg a szakmai tudásunk engedi, addig mi ezt visszük tovább. A gyerekeink és a táncostársaink gyerekei azok, akik leginkább érzik ezt a hűséget, amit vinni kell. Mi nem egy intézmény vagyunk, hanem egy önfenntartó közösség, ezért az itt zajló munkához elsősorban szív és lélek szükséges, és én bízom abban, hogy mindig lesznek, akik szívvel-lélekkel tovább viszik mindazt, amit csinálunk.

(Fotók: Tata Város Önkormányzata, Lovasi Róbert, Pötörke)