A doni áttörés áldozataira emlékeztünk

A várkanyarban lévő II. világháborús emlékműnél január 10-én délelőtt emlékeztek a Doni harcok hőseire és áldozataira Tatán, a Honvéd Bajtársi Klub, a Magyar Honvédség Klapka György 1. Páncélosdandár és Tata Város Önkormányzata szervezésében.

A doni áttörés, a II. világháború egyik legnagyobb áldozatot követelő csatája volt, mely 1943. január 12-én indult meg. A háborúban a Magyar Királyi Honvédség vesztesége többszázezres, a tatai 3/2 zászlóalj vesztesége több, mint 1000 fős volt.

1942-ben a német hadvezetés nyomására Magyarország egy kétszázezres hadsereget irányított a keleti frontra a már kint lévő alakulatokon felül, mozgósítva a II. Magyar Hadsereget, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. A tatai zászlóalj a 3. gyalogezred kötelékében 1942. november 4-én rakodott vonatra, majd két hetes utazást követően érkeztek Kurszk környékére, s ezután 200 kilométeres gyalogmenettel jutottak el kijelölt helyükre a doni védőállásban. 1943. január 12-én Urivnál az orosz sereg sokszoros túlerővel áttörte a II. hadsereg arcvonalát. Január 15-ig a zászlóalj tartotta állásait a Don mellett, ezt követően kivonták és délre vitték őket, Kocsatovkára, majd a parancs szerint Roszocski községbe meneteltek és támadást indítottak a Jabloncsoje települést védő szovjetek ellen. A támadásra válaszul, egy túlerőben lévő gyalogság a zászlóalj egységeit visszaszorította, a visszavert egységet körülzárta és túlnyomó részét megsemmisítette vagy fogságba ejtette, csupán egy 50 főnyi csoportnak sikerült 19-én hajnalban Polgár Sándor főhadnagy parancsnoksága alatt Kocsatovkára visszavonulnia. Onnan a megmaradt emberekkel április végére érkeztek Ovrucsra, ahonnan Komáromba vitték a túlélőket, majd május 21- én érkeztek meg Tatára.

Jány Gusztáv 1943. március 12-én kiadott hadseregparancsa így fogalmazott: „A m. kir. 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe-java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatáiban, de elérte azt, hogy ellensége is felmorzsolódott, mit bizonyít, hogy hatalmas gyalogsági és harckocsi tömegeinek nem volt ereje a visszavetett részeket üldözni.”

A tatai megemlékezésen Forgó Pál ny. alezredes mondott beszédet, melyben kiemelte: – Emlékezni kell, hiszen vannak emlékek, melyek nem halványulhatnak el 82 év távlatából sem. Egy nemzet emlékezetébe égett bele, és generációkon át jelenti a tragédiát, a poklok-poklát, sokak számára hordoz feldolgozhatatlan traumát ez a rövid mondat: A Don-kanyarnál… Forgó Pál hozzátette: – Itt állunk egy emlékmű előtt, amely a II. világháború elesett hőseinek állít emléket, de az emlékmű befejezetlen, s talán soha nem is lesz befejezhető. A szeretteikhez vissza nem tért bakák közül csak kevesekről lehet tudni, hogy hősi halált haltak, a zord orosz tél áldozatai lettek vagy a sztálini lágerek mélyén pusztultak el, névtelenül. De tetteik, sorsuk mégsem merülhet a feledés homályába. A kutatás újabb nevekkel bővítette az elesettek, elhunytak névsorát, s reméljük, hogy lesz akarat és lehetőség az emlékművek névsorainak kiegészítésére.

Az eseményen közreműködött a Magyar Honvédség Klapka György 1. Páncélosdandár Zenekara, Roboz Péter tábori lelkész, és Varga Gergely, a Tatai Református Gimnázium diákja.