Búcsúzik városunktól Ézsöl Krisztián atya

Távozik Tatáról Ézsöl Krisztián, a Kapucinus Plébánia segédlelkésze, aki tavaly nyáron érkezett városunkba. Krisztián atya nemrég saját közösségi oldalán jelentette be a változást, miszerint: „Dr. Veres András megyéspüspök úr 2025. augusztus elsejei hatállyal felmentett Tata-Tóváros, Agostyán, Baj, Szomód, Dunaszentmiklós, Dunaalmás, Neszmély és Vértestolna plébániák lelkipásztori ellátása alól, és kinevezett a győri Szentlélek Plébánia segédlelkészévé, valamint az Apor Vilmos Római Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola, Gimnázium és Kollégium iskolalelkészévé.”

Ézsöl Krisztián diakónus-szentelésére Győrben került sor 2023. júniusában, pappá szentelésére pedig tavaly júniusban. Diakónusi gyakorlatának helyszíne a Mosonmagyaróvári Szűz Mária királynő és Szent Gotthárd Plébánia volt, ezt követően tavaly lett a tatai Kapucinus (Szent Imre) Plébánia segédlelkésze. Szülővárosa Kapuvár, melyre a mai napig otthonaként tekint, s ahová visszatérve mindig képes feltöltődni, megújulni. Bár élete vallásos környezetben indult, ahogyan fogalmazott, a fiatalság lendületében kezdetben nem fektetett megfelelő hangsúlyt az Istennel való kapcsolatra, ám ez idővel lépésről-lépésre megváltozott. Középiskolai tanulmányait a győri Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Technikumban végezte, majd maradva az informatika és a közgazdaságtan világánál, a Széchenyi István Egyetemen szerzett diplomát. Közgazdász oklevelét ugyan átvette, de egy napot sem dolgozott a pályán. A folytatás ugyanis a Brenner János Hittudományi Főiskola volt, annak köszönhetően, hogy még az egyetemi évek alatt egy téli napon barátaival betévedt Kapuváron egy adventi gyertyagyújtásra, s az ott látott műsor és a szentmise békéje jólesően megérintette. Így elkezdett rendszeresen – eleinte a karzaton megbújva – templomba járni. Mire közgazdász diplomáját megszerezte, már tudta, mi a feladata a világban. Hivatásáról, küldetéséről és természetesen a tatai időszak tapasztalatairól a tata.hu weboldalnak nyilatkozott Krisztián atya.

–Amikor tavaly Tatára jött, volt-e bármilyen prekoncepciója, elképzelése, egyáltalán tudott-e valamit a városról?

-(É.K.) Egy kevés ismeretem volt, ugyanis két évvel korábban két hét gyakorlati időt már töltöttem itt a nyári időszakban, és akkor talán még többet is tudtam sétálni városszerte, mint az elmúlt egy évben, hiszen voltam a Kálvária-dombon, a Fellner kilátóban, az Angolparkban, a Fényes Tanösvényen, az Öreg-tónál. Mindez megmaradt az emlékeimben, mint ahogyan a plébános atya és a hívek szeretete, jósága is, az, amilyen örömmel fogadtak, annak ellenére, hogy csupán két hetet töltöttem itt. Tehát jó érzéseim voltak Tatával kapcsolatban, egy kicsit talán az volt nehéz, hogy messze kerültem az otthonomtól, tulajdonképpen nem is kerülhettem volna messzebbre, hiszen itt van a Győri Egyházmegye határa. De igazából az autópálya közelsége miatt végül ez sem jelenthetett gondot. Nagy tervekkel ugyan nem érkeztem, de nyilván volt egy koncepcióm azt illetően, hogy tudom, egy plébánián vannak bizonyos hitéleti programok, menetrendek, amelyekkel kapcsolatban már volt némi tapasztalatom, hiszen otthon egy kiváló plébánostól tanultam, s ezt hoztam magammal. Emellett persze szükséges, hogy egy új helyen megismerkedjünk egymással, értsük, lássuk, ki hogyan gondolkodik, mert csak így tudunk tovább együtt menni, ezért aztán voltak is terveim meg nem is. Miután megérkeztem, elkezdődött ez az ismerkedés, amiből kibontakozott egy közös út. Itt nyolc egyházközség tartozik hozzánk, s mindegyiket máshogy kell megszólítani. A települések egy része sváb, ami szintén külön világ és hagyomány, s még ők is különböznek egymástól. Magyarul beszélünk, de más-más nyelvezettel kell szólni a közösségekhez, viszont előfordul, hogy akár német nyelven is kell misézni, vagy éppen esküvőkön angol-magyar kétnyelvű szertartást végezni, tehát meg kellett találni a megfelelő kommunikációt, ami azt hiszem, esetemben szépen kialakult. Ezt könnyítette, hogy mindenhol vannak jó szándékú emberek, akikkel lehet együtt dolgozni, akár kisebb, akár nagyobb létszámú a közösség. Fiatal papként nagyon fontos nekem, hogy lássam, szükség van a munkámra, mert az egy külön lendületet ad, ami hosszabb távon megmarad, s érezteti, hogy van értelme annak, amit csinálunk. Természetesen mindig, minden esetben van értelme, hiszen mindig az Istent szolgáljuk, de sokat jelent, ha ehhez hozzájárul az emberek visszajelzése, együttműködése, szeretete is.

–Mit gondol, mennyire befolyásolja ezt a munkát az, hogy korábban aktívan részt vett a civil életben, s a hivatására nem gyermekkorától készült, hanem már felnőttként hozta meg a döntését?

-Azt hiszem mindenkinek javára válik, ha szélesebb körben látja a világot, ezért nagyon hasznosnak tartom az egyetemi éveimet. Egyrészt a kapcsolatok szempontjából, melyek közül több a mai napig is tart. Emellett pedig az a szemlélet és látásmód, az a szellemi sokszínűség, amit az egyetemen kaptam, szintén segíti a munkámat, hiszen ott az élet teljesen más, mint a szeminárium zártabb világában. Úgy érzem, könnyebben vagyok megértő és elfogadó másokkal szemben, mert éltem ilyen közegben is. Minden emberi élet egy megajándékozott élet, hiszen mindenki úgy érkezik erre a világra, hogy hoz különleges képességeket, ajándékokat, talentumokat. A Teremtő ezeket tudatosan ülteti el már az induláskor, és késztetést ad az ember szívébe ahhoz, hogy merre induljon, és ezen az úton haladva, ezeket az adományokat kibontakoztatva jutunk el a boldogságunkhoz, belső békénkhez. A Jóisten valamiért extra tapasztalatokat akart adni a kitérőmmel, de ahogy szoktuk mondani, Ő a görbe vonalakon is egyenesen ír. Így kezdtem kicsit késve, 25 évesen a szemináriumot. 25 évesen az ember már benne van a felnőtt kor „hevületében”, s tudtam azt, hogy ha akkor jelentkezem, 31 éves koromban fognak szentelni. Gyakorlatilag abban a nagyon intenzív, fiatal, robbanékony időszakban kellett bemennem a szeminárium csendjébe, és ott egy lelki építkezést indítani. De a Jóisten hívott – gondoltam, hittem, és hiszek benne, ő tudja miért és hová vezet. Néha nem a saját gondolataink szerint mennek a dolgok, azonban sokszor a legnagyobb áldás az, ha nem azt kapjuk meg, amit mi szeretnénk.

-A hivatása gyakorlásának alapjai Tatához kötik, hogyan élte meg a kezdeti időszakot?

– Az otthoni plébánián és a szemináriumban valamilyen szinten az alapozás megtörtént, itt inkább már ezeknek az alapoknak a felhasználása és a papi karakter kiépítése kezdődött meg. Az első állomás pedig az első szerelem is egyben számomra, mindannak a kezdete, amire hat évig vártam. A tettrekészség már a szemináriumi évek alatt is ott forr az emberben, de akkor még háttérbe szorul, s amikor Püspök úr kinevezett, akkor ez nagy erővel kitört belőlem, s ezt az intenzív lendületet szenvedték el a hívek (nevet), akiknek ezúton is köszönöm a türelmet. Látták azt, hogy van itt egy megvadult csikó, aki nagyon lelkes, és ők mindenben lehetőséget adtak, semmiben nem korlátoztak. Nagyon hálás vagyok Albert atyának is (Kovács Csaba Albert plébános), aki engedett haladni az utamon, hagyta, hogy a saját érzéseim, elgondolásom szerint dolgozzak. Természetesen mindent egyeztettünk, megbeszéltünk, elmondta, hogy szerinte mire érdemesebb figyelni, de emellett teljes szabadságot is adott. Újmisésként ennél nagyobb ajándék pedig nem kell, minthogy az ember szabadságot kap, és teret az elképzeléseinek. Az Egyházon belül sokszor nagyon erős a „mi így szoktuk…”, amihez esetenként ragaszkodunk akkor is, ha már nem szolgál minket, nem visz előre. A hagyományokra természetesen én is figyeltem és figyelek, de ugyanakkor nagy szükség van az újra is, amiben mindig van egyfajta lendület, frissesség, változatosság.

–Hogyan emlékszik vissza az első alkalomra, amikor kilépett a hívők nyilvánossága elé itt Tatán?

– A tavalyi Porcinkula búcsún volt a bemutatkozó szentmisém, nagy volt bennem az izgatottság és az öröm is. Bár az ember évekig erre készül, azért az elején még van bennünk esetlenség, hiszen a szemináriumban tanultakat kell konkrétan a gyakorlatban bemutatni. Kívülről nézve nagyon szépen el lehet mondani, hogy mi után mi is következik, de amikor benne vagyunk és tényleg a legapróbb részletekre és mozdulatokra is figyelni kell, ráadásul mindezt egy új helyen, akkor azért van izgalom. Segített az és örültem, hogy a korábbi kéthetes gyakorlati időmből láttam ismerős arcokat, ugyanakkor tudtam azt is, hogy nagyon ügyes segítőim vannak.

–Van ennek a hivatásnak egy nagyon határozott szabályozottsága, amelyet annak rendje és módja szerint érvényesíteni kell, de emellett ott van az ember is, aki a szolgálatot végzi, s ennek a kettőnek egységben, harmóniában kell működnie. Ön a saját egyéniségét, a saját színeit, mennyire tudta egyensúlyba hozni a hivatása kereteivel?

– Nyilván az Egyház mögöttünk álló hosszú történetében van egyfajta folytonosság, amely szükséges, hiszen van egy olyan kis magja ennek a tanításnak, a hitnek, amitől nem lehet eltérni, mert akkor megszakad az egész folyamat. Azonban az, hogy ezt minden korban máshogy kell csomagolni, hogy az adott kornak megfelelően kell továbbadni, az bizonyos. Időnként sajnos vannak elakadások, ezt látjuk, hiszen a kiürülő templomok azt jelzik, hogy az emberek nem érzik, hogy róluk lenne szó, hogy mindez értük van, így távol maradnak. Pedig Istennek minden emberhez van üzenete, azt akarja, hogy szebb, jobb, boldogabb életünk legyen. De ahhoz, hogy ez az üzenet átmenjen, változtatni kell a kommunikációban, a módszerekben, és nagy hangsúlyt kell helyezni a nyelvezetre is. Az én stílusom még kialakulóban van, de ez az első esztendő letette az alapjait, hiszen most zárok le egy teljes liturgikus évet, ami tavaly augusztus elsején kezdődött itt Tatán. Megismertem a folyamatokat, vannak elképzeléseim, és nagyon bízom benne, hogy ez alatt a rövid idő alatt is tudtam maradandó értékeket átadni. Abban hiszek, hogy a személyes megszólításnak hatalmas ereje van, és ebben, valamint a közösségépítésben kell még fejlődnöm. Dolgozhatok sokat, de ha nincsenek erős közösségeink, akkor lóg a levegőben az egész. Ez most a nagy feladat számunkra, hiszen a világ részéről számos támadás éri az Egyházat, ami összefüggésben van azzal, hogy maradandó értékeket képviselünk. Amikor az Egyházzal szemben kritikát fogalmaznak meg, az pont abból fakad, hogy bíztak és bíznak is bennünk. Nem arról van szó, hogy sosem esünk el. Minden ember életében ott van az árny és a fény. De Jézus a Világ Világossága. Újra és újra fel kell állni és a Fény felé fordulni. Ez a lényeg, a mag. A hogyan pedig a saját stílusunk, egyéniségünk kérdése.

–Mi a legnagyobb ajándék, amit Tata adott önnek?

– Az, hogy Istent közelebb vihettem az emberekhez – egyházközségek számára is sokszor új módon –, s ezt hagyták és szeretettel fogadták. Ami munkamódszert felkínáltam, partnerként mellém álltak.

-Tehát itt önmaga tudott lenni?

-Igen, mindenképpen így érzem. Nem kellett tartanom attól, hogy mit fognak szólni az elképzeléseimhez, és másokkal egyeztetve mindent tehettem a saját belátásom szerint. Ahogyan korábban is mondtam, egy fiatal papnak lendületet, erőt ad, ha nincs értelmetlenül lekorlátozva. És persze nagy ajándék a hívek szeretete és elfogadása, az a nyitottság és tettrekészség, amivel fogadtak, ahogyan mellém álltak számtalan esetben. Felismertem azt, hogy a híveknek is micsoda sokat jelent az Istennel való kapcsolat, és hogy mennyi mindent megtesznek ezért a mindennapi családi feladatok és a munkájuk mellett áldozatokat hozva. Néha elszégyelltem magam, látva, hogy még mennyit lehet fejlődni és tanulni tőlük. Nagy erőt adott nekem, hogy akik ide járnak templomba, ezt nagyon komolyan veszik.  Ezért történt, hogy időnként – pozitív értelemben – megrendültem mások hitének erejével szembesülve, ahogyan szépen élik az életüket, haladnak a munkájukban, a családjukban, és ez a nagy erőssége az itt töltött időszakomnak, hogy megtapasztaltam, mennyi mindent szül az, ha valaki igazán imádkozó ember, és a hitéből él. Ezt viszem tovább magammal. Szoktuk mondani, hogy a templomok lelki kórházak is, ahová azért jövünk, hogy gyógyuljunk. Nem a tökéletesek gyűjtőhelye, ezt itt ne keresse senki. Sokan vannak, köztük én magam is, akik azért vagyunk itt, hogy lelkileg jobbá váljunk, fejlődjünk és gyógyuljunk az Isten szerető jelenlétében. Hiszen a szeretet az mindig gyógyít, s ha az ember átérzi, hogy Isten mennyire szereti, akkor ebben a feltétel nélküli elfogadásban gyógyul. Ugyanakkor ez egy nagyon nehéz és lassú folyamat, hosszú évek kellenek hozzá, nyitott szív és sok-sok imádság. Ha ezek megvannak, biztos, hogy van pozitív változás.

–Van Tatának olyan része, ahová szívesen járt szemlélődni, feltöltődni?

– A tavak környéke nagyon szép, a Cseke-tó és az Öreg-tó partja is, bár nem sűrűn tudtam sajnos kimenni, de ha mentem, akkor a víz közelsége, a természet minden évszakban megérintett. A Teremtő szépségéből tükröződik vissza egy parányi ezeken a helyeken. Ha pedig Tatán kívül nézzük a környező településeket, azt szoktuk mondani plébános atyával, hogy ezekre a helyekre már eljutni is egyfajta lelki gyakorlat, mert az út olyan gyönyörű tájakon vezet át. Itt szép a környezet, szeretetteljes a hívők közössége, és fontos az is, hogy a lakhatási körülmények szintén jók voltak. Ha egy pap nem érzi jól magát a szolgálati helyén, akkor elvágyódik, akkor nincs ott sem testileg sem lelkileg. Ezért nagyon köszönöm, hogy itt szolgálhattam az elmúlt egy évben, s megmondom őszintén, számítottam még többre is. Váratlanul ért, amikor Püspök atya behívott, és elmondta, hogy augusztustól más, különleges feladattal (iskolalelkész) bíz meg, mert arra készültem, hogy még maradok, és terveztük is már a következő időszakot, hónapokat.

–A következő időszakban az elsődleges feladata a gyermekekhez, fiatalokhoz kapcsolja majd, milyen érzésekkel lát neki a jövőnek?

– Ez a jövőnk, hiszen ahogy ma őket neveljük, a társadalom holnap olyanná válik. Nagy ajándéknak érzem, hogy szinte főállásban az iskolában végzem majd a feladataimat, több, mint ezer gyerek mellett, akik abban a korban vannak, amikor még természetes módon rá tudnak csodálkozni a jóságra, a szépségre, Istenre, ha ezt a megfelelő módon és a mai nyelvezettel tárjuk eléjük. Nyilván figyelembe kell venni számos körülményt a velük való foglalkozás során, például, hogy mennyi ideig bírnak figyelni, vagy éppen milyen témák érdeklik őket. Ez hatalmas kihívás, hiszen az elmúlt egy évben az itteni nyolc településes plébániai rendszer teljesen másfajta gondolkodást, munkamenetet kívánt, de hiszem, oka van annak, hogy a Jóisten Püspök atya akaratán keresztül ezt a feladatot szánta nekem.

–Most, hogy távozik a városból, mit üzen Tatának, a tataiaknak?

-Papok jönnek mennek, de a Jóisten és a közösség állandó. Ezt éljék meg egymás között, a közösséget, a szeretetet, a kapcsolódást, mert ebben van az erő. Az utódomat pedig fogadják szeretettel, hiszen csupán néhány hete szentelték fel, kérem, hogy támogassák őt, mert azért jön, hogy segítsen, és az emberekért tegyen Albert atyával együtt. Ha pedig partnerség van mind a két oldalról, abból biztosan épül valamiféle lelki gazdagodás.

 

Köszönjük a szolgálatot Ézsöl Krisztián atyának, és szívből kívánunk neki jó egészséget, kiapadhatatlan lelkesedést és folyamatosan megújuló erőt, hitet, energiát a következő évtizedekre!