Hit, Hűség és Humor … – 100 éves a tatai evangélikus gyülekezet

Megalakulásának 100 éves jubileumát ünnepli idén a Tatai Evangélikus Egyházközség, ebből az alkalomból rendeztek hálaadó istentiszteletet szeptember 13-án az evangélikus templomban.

A tatai gyülekezet történetéről Franko Mátyás, a helyi Evangélikus Egyházközség lelkipásztora részletesen írt a Lutherrózsa idei nyári számában. (A Lutherrózsa az evangélikus közösség hírlevele. Hírlevél indítására először 1988-ban került sor, a Lutherrózsát 1992 adventjében alapította, és írja-szerkeszti mind a mai napig Franko Mátyás.) A hírlevél cikkéből többek között kiderül, hogy a 19. század végén a szendi anyaegyháznak 360 tagja volt, 9 szórványban 170 evangélikus élt – a legtöbben Tatán, mintegy 90 fő. Ez egy évtized után már 300-ra emelkedett. Jóllehet Szendhez tartozott szórványként Kocs, Ó-Szőny, Dunaalmás, Nagyigmánd, Kisigmánd, Vértesszőlős, Szomód, Ete, Csép, Kömlőd, Szentmihály, de a leggondozottabb, a létszámban legerősebb Tata volt. A tatai evangélikusok életében 1910 fordulópontot jelentett.  Akkor helyezték át tatai szolgálatra Jakus Imre állami tanítót és ágostai hitvallású evangélikus hitoktatót, akit 1911-ben hitoktató-gondnoknak választottak meg, s „ki lankadatlan szorgalommal fog hozzá az evangélikus hívek újbóli megkereséséhez is.”

1924-ben, a Dr. Kovács Sándor egyetemi tanár és missziói lelkész indítványára Szend községben tartott egyházmegyei közgyűlésen „Tata- és Tóváros fiókegyház az anyaegyházának, Szendnek és annak lelkészének a beleegyezését kérte, hogy az eddigi kötelékből kiválhasson és Komárom-Újváros, Esztergom fiókegyházakkal, valamint a környező falvakkal és bányatelepekkel együtt ún. missziós egyházat alapíthasson.” A közgyűlés határozatilag kimondta, hogy „Szend mint anyaegyházközség és ennek lelkésze is beleegyezésüket adják a kiváláshoz, s a megalakuló missziós egyház működésére Isten gazdag áldását kívánják.” Az egyházközség vezetését Dr. Kovács Sándor egyetemi tanár végezte, az istentiszteleteket eleinte a Református Templomban tartották, később a tóvárosi állami iskolában. 1925-ben egyházközségi felügyelővé választották Dr. Teutsch József tóvárosi gyógyszerészt, akinek lelkes munkálkodásához fűződik a helyi evangélikus egyházi élet komoly megindulása is. Addig mintegy 180 evangélikust tartottak nyilván, de rövid időn belül a vezetésével dolgozó „Evangélikust keresek!” mozgalom mentő-kereső tevékenysége következtében ez a szám mintegy 480-ra nőtt. 1926-ban a közösség elnyerte az önálló egyházközségi rangot, s 1927 tavaszán a Tatatóvárosi Evangélikus Egyházközség dr. Teutsch József felügyelő kezdeményezésére elhatározta, hogy imaházat épít, melyet még év végén fel is szenteltek. Az épület oldalán sokáig az „Evangélikus imaház” felirat volt látható, ami az után módosult templomra, hogy 2000. december 17-én felszentelték a tornyot és a harangot. A Franko Mátyás szerkesztésében megjelent „A Tata-​Tóvárosi Evangélikus Gyülekezet története” című könyvben a lelkipásztor a következőképpen írt templomukról: „Barátságos, átlátható és családias, ahol átélhető az elrejtettség, a biztonság. Az igehirdető is az ilyen emberléptékű templomot szereti, ahol a szószékéről láthatja az arcok rezdülését, a szemek villanását, és érzi azt a szakrális feszültséget is, amit lelkész és gyülekezet között a hirdetett Ige teremt, melyben a Szentlélek szelíden hívogat.”

Az evangelikus.hu weboldalon idén februárban jelent meg egy írás, melyben Franko Mátyás a templom berendezésének nem mindennapi történetéről a következőképpen nyilatkozott: – „A templomosodásunkhoz tartozik az is, hogy a korábbi székeket padokra cseréltük, amelyek a magyar történelem egy részét is magukban hordozzák. Egy évfolyam-​találkozón Ócsai Zoltán mostani pécsi – akkor még váraljai – lelkész mondta, hogy az üresen maradt gerényesi sváb templomot megvásárolták bontási anyagként. A történethez hozzátartozik, hogy bár a Volksbundba beléptetett svábok nem szimpatizáltak a nemzetiszocialista eszmével, egyáltalán a tagok bármilyen politikai motivációja igen csekély volt, a második világháború után a kollektív bűnösség elve alapján a falu lakosságát nagyrészt kitelepítették. Az így használaton kívül került, enyészetnek indult templom padjai kerültek hozzánk, miután jeleztem Zolinak, hogy nagy szükségünk lenne ezekre, mert nekünk csak székeink vannak.”

Az orgonának is van története: „Kondor Péternél – abban az időben még békéscsabai esperes-​lelkész volt – érdeklődtem, hogy nem tud-e valahol használt orgonasípokról, amiket megvehetnénk, mire azt válaszolta, hogy tudomása szerint Tamásiban vannak megvásárolható sípok. Ezekről aztán kiderült, hogy éppen a szomszédunkból, Tatabányáról kerültek oda. Miután megvettük, a Tatabányáról Tatára költözött híveknek mondtam is tréfásan, hogy még az orgona sípjai is követték őket ide, a templomunkba”.

A tatai gyülekezet mögött álló 100 év történetének főhősei maguk a gyülekezet tagjai, akik évről-évre hittel és elkötelezetten építették, erősítették közösségüket. Nekik köszönhető, hogy a gyülekezet mind a mai napig családias, összetartó egység, amelyet mély emberi kapcsolatok jellemeznek, és amely hűséges gyökereihez. Ezt erősítette az is, amikor 2024-ben Szarka István, a Fejér-Komáromi Evangélikus egyházmegye esperese felszentelte a Dr. Nagy István, az 1993-ban elhunyt teológiai professzor, a gyülekezetben 1963. és 1988. között szolgáló lelkész tiszteletére állított emléktáblát a templom falán. Dr. Nagy István 1933. április 11-én született Celldömölkön, egy nyolcgyerekes család legkisebbjeként. Életének meghatározó eseménye volt, amikor 17 évesen súlyos tüdőgyulladást kapott, s megfelelő gyógyszer híján tüdejének egy részét el kellett távolítani. A műtét után úgy döntött, tartozik Istennek azzal, hogy teológiát tanul, és a lelkészi hivatást választja. 1963-ban került Tatára. Gyakorlati teológiából doktorált, gyülekezeti munkája mellett esperesi tisztséget viselt több cikluson át, különböző egyházkormányzati funkciókat is betöltött, és előadott a Teológiai Akadémián. Mint a Westfáliai Tartományi Egyház magyarországi kontaktja, sokat segített az egyházmegye parókiáinak, templomainak renoválásában, s az ifjúsági munka fővédnöke is volt.

A Tatán szolgáló lelkészek sorában egyébként a 16. században Huszár Gál (1563) és Schubert János (1580-?), majd a múlt századtól D. Kovács Sándor egyetemi tanár, missziói lelkész (1924–1926), Fadgyas Aladár komáromi lelkész (1928–1945), Tarjáni Gyula és időnként Túrmezei Sándor Tatabányáról (1946–1948), Garamy Lajos Tatabányáról (1948–1949), Zsemberoszky János Tatabányáról (1949–1950), Plachy Lajos (1950–1963), dr. Nagy István (1963–1987) és Franko Mátyás (1988-tól megbízott teológus, 1989-től lelkész) neve található.

A tatai közösség 100 esztendeje bőven tartogatott kihívásokat. A kezdetekben, az egymásra találás öröme után a legnagyobb nehézséget az okozta a gazdasági problémák mellett, hogy az evangélikus egyház is komoly veszteséget élt meg a trianoni döntés nyomán, hiszen a gyülekezeti tagok kevesebb, mint a harmada maradt az anyaországban. A gyülekezeten belüli megértés, a türelem és a közösség megtartó ereje elengedhetetlen a belső egység megőrzéséhez, s ez az egység töretlen maradt az elmúlt tíz évtized során.

Franko Mátyás 1988. óta szolgálja a helyi közösséget, melynek történetét az utóbbi közel 40 évben átszőtték a közös kirándulások, a nemzetközi, testvérgyülekezeti kapcsolatok erősítése, hittan táborok, gyermekprogramok, a kistemplommá válás és számos felújítási munka is. 2019-ben Tata Város Önkormányzat Képviselő-testülete Tata Város Mátyás Király Díja kitüntetésben részesítette Franko Mátyást több évtizedes kiemelkedő gyülekezetépítő, szellemi, lelki közösségformáló tevékenységének elismeréseképpen. Munkájában társa, szövetségese, a felesége Dr. Nagy Erzsébet (Dr. Nagy István teológiai professzor lánya), a gyülekezet kántora, akinek a lelkész külön fejezetet szánt a gyülekezet történetéről szóló 2019-es könyvében „A papnéság intézete” címmel. Ebben a Mátyás Király Díjjal kapcsolatban úgy fogalmaz: – Valójában ez a kitüntetés a papcsaládnak, s mindenekelőtt a lelkész feleségének, azaz Bettikémnek szól. Hiszen az ő hihetetlen időmenedzsmentjének volt köszönhető, hogy időben az asztalra kerültek a finomabbnál finomabb maga főzte-sütötte ételek, hogy az oltárt mindig virágköltemények díszítették és díszítik, s hogy mindig új előjátékok vezetik fel istentiszteleti énekeinket. Feleségem, aki orvosi hivatása mellett évtizedek óta önkéntes, okleveles kántorként vasárnapról-vasárnapra ott ül az orgonánál, s a három gyermekünk nevelésének minden terhét hordozta, lelkészfeleség is, a szó legnemesebb értelmében.

Városunk Képviselő-testülete 2025-ben a Tata Városáért kitüntetés arany fokozatát adományozta Dr. Nagy Erzsébetnek. A tatai orvos, az evangélikus gyülekezet kántora, több évtizedes, példamutató munkájáért, a hitéletben betöltött kiemelkedő, odaadó liturgikus zenei szolgálatáért, városunk szellemi és erkölcsi értékeinek gazdagításáért, valamint elhivatott testi, lelki gyógyító tevékenysége elismeréseképpen részesült a kitüntetésben.

A lelkészi szolgálatban kulcsfontosságú a belső elhivatottság és az autentikus életvitel; a lelkész nemcsak a szavaival, hanem az életével is prédikál. A szolgálat nem egyéni teljesítmény, inkább közösségi feladat, amelyben a család és a házastárs támogató jelenléte meghatározó – vallja Franko Mátyás, aki a 100 éves jubileum tiszteletére szervezett istentisztelet előtt pár nappal adott interjújában kiemelte azt is, hogy egy közösség fennmaradásában a szónak és a nyelvi kifejezésmódnak kiemelkedő szerepe van, hiszen a pontosan megformált, józan és szeretetteljes igehirdetés képes megszólítani és felemelni az embereket: „…a szónak óriási hatalma van, és tényleg emel a szó, de sújthat is, s akár még életfordító ereje is lehet egy szónak…”

A tatai evangélikus gyülekezet vezetője jövőre lesz 65 éves, és tervei szerint még folytatja szolgálatát, amíg ereje engedi azt. S hogy hogyan látja a múltat és a jövőt, az elődök és a következő generáció kapcsolatát, a hit életeket vezető erejét, azt a centenárium kapcsán vele készített beszélgetésben a következőképpen fogalmazta meg: – Az én avatási igém a 2 Timótheus 1. fejezetének 7. verséből származik – „Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erőnek, a szeretetnek és a józan észnek a lelkét.” Erő, szeretet, józanság. Mindegy, hogy melyik hiányzik belőle, mert az akkor már nem jó kereszténység. Nekem ez a kedvenc igém, és én azt szoktam mondani, hogy a keresztényeknek a legnagyobb evangéliuma, az a normalitás, vagyis minden, ami az életet táplálja, mert a legszentebb dolog az élet. A normalitás tehát a legnagyobb evangélium, amiben benne van a józan ész is. Persze sokszor szívvel döntünk, de az észnek is van beleszólása, és ezeknek valahogyan összhangba kell kerülniük. A normalitás az, ami emel, ami növel, ami szépít, ami épít, ami hozzáad, nem pedig elvesz….

A Biblia tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy elválasztja a Jóisten a sötétséget a világosságtól, tehát van egy választás, egy döntés, és én úgy szoktam mondani, hogy a megtérés, az egy vonal…fent van a fény, alul a sötétség, fent van az élet, alul a vegetáció. Tehát amikor én úgymond megtérek, akkor tulajdonképpen van egy döntésem, és ez azt jelenti, hogy innentől kezdve én már tudom azt, hogy mi az, ami jó. És nem azért vagyok jó, és nem azért nem lopom meg a barátomat, mert félek, hogy Isten ad a hátamra kettőt, hanem azért, mert ez a belső igényem. Ez a katartikus az egészben, hogyha eljutok oda, hogy ez a belső igényem. Luther mondja, hogy nem vagyok szolgája senkinek, szolgája vagyok mindenkinek. Tehát úgy szolgálok, csupa nagybetűvel, hogy ez a saját belső igényemből fakad. Ez ad egy folytonosságot is, s a hagyományok, a gyökerek és az egyháztörténet tisztelete mellett a személyes, emberközeli hangvétel és a humor biztosítja az igazi kapcsolatot a gyülekezeti tagokkal. Hiszen a lényeg a három „H”- Hit, Hűség és Humor.

A 100 éves jubileum alkalmából szívből gratulálunk a tatai gyülekezetnek, és kívánunk még sokszor 100 évet egészségben, inspirációban, hittel, hűséggel és humorral!