Január 12. – A doni katasztrófa emléknapja

A Don-urivi áttörés eseményeire emlékeztek január 12-én a várkanyarban lévő II. világháborús emlékműnél a Honvéd Bajtársi Klub, a Magyar Honvédség Klapka György 1. Páncélosdandár valamint Tata Város Önkormányzata szervezésében. 1943. január 12-én a doni katasztrófában csaknem 130 ezer magyar katona esett el, sebesült meg vagy került szovjet fogságba.

A doni áttörés – mely a II. világháború egyik legnagyobb áldozatot követelő csatájává vált – 1943. január 12-én indult meg. 1942-ben a német hadvezetés nyomására Magyarország egy kétszázezres hadsereget irányított a keleti frontra a már kint lévő alakulatokon felül, mozgósítva a II. Magyar Hadsereget. A tatai zászlóalj 1942. november 4-én szállt vonatra, két hét után rakodtak ki Kurszk környékén, majd 200 kilométeres gyalogmenettel érték el a doni védőállásban kijelölt helyüket. 1943. január 12- én Urivnál az orosz sereg sokszoros túlerővel áttörte a II. hadsereg arcvonalát. Január 15-ig a zászlóalj tartotta állásait a Don mellett, ezután kivonták és délre vitték őket, Kocsatovkára. A parancs szerint ezt követően Roszocski községbe meneteltek és támadást indítottak a Jabloncsoje községet védő szovjetek ellen. A zászlóalj egységeit visszaszorították és tűz alá vették, a visszavert egységet körülzárták, nagy részét megsemmisítették vagy foglyul ejtették. A harcok során mindössze egy 50 főnyi csoportnak sikerült 19-én hajnalban Polgár Sándor főhadnagy parancsnoksága alatt Kocsatovkára visszavonulnia, ahonnan a megmaradt katonákkal április végére érkeztek Ovrucsra, majd Komáromba vitték a túlélőket, és május 21- én érkeztek meg Tatára.

A tatai megemlékezésen Rigó Balázs mondott beszédet. Városunk alpolgármestere így fogalmazott: – A mai megemlékezésünk középpontjában valójában az élet áll. Az az élet, amit a második tatai zászlóalj kötelékében 1942 novemberében a Don kanyarba kiküldött közel 1000 katona a háború előtt élt, s amely besorozásuk, majd nagy többségük – 914 fő – halála miatt torzóban maradt. Az élet, amelynek frontján nem fegyverekkel, hanem tudásukkal, erejükkel, szorgalmukkal, bátorságukkal, odafordulásukkal, szeretetükkel és emberi mivoltukból fakadóan olykor minden bizonnyal hibáikkal, tévedéseikkel együtt szolgálták szűkebb és tágabb közösségüket. A háború miatt maguk mögött hagyott élet, ami esetükben olyanná vált, akár egy félbehagyott gondolat; befejezetlen tanulmányokkal, ki nem teljesedett pályaívekkel, beteljesületlen szerelmekkel, megszakadt emberi, családi kötelékekkel. Az élet, ami még előttük állt, a maga szinte végtelen lehetőségeivel. Az élet, amelyben – ha nincs a pusztító háború – lehetett volna belőlük hűséges jóbarát, kiváló szakember, dolgos munkás, hivatása iránt elkötelezett vezető vagy alkalmazott, szerető férj, családapa, nagyapa, vagy akár dédapa is. Az élet, ami a távollétükben, majd hiányukban nemcsak számukra, hanem szűkebb és tágabb közösségeik, családjuk, lakóhelyük és hazájuk, nemzetük számára is gyökeresen más irányt vett, mint amilyen velük lehetett volna…. Az élet, amelynek veszteségét a hadszíntéren elhunytaknál is jobban növelik a férfiak hadba vonulása, illetve halála és a háború elhúzódása miatt meg sem kötött, elhalasztott, vagy terméketlen házasságok, a meg nem született gyermekek, amiből később újabb elmaradó házasságkötések és születések fakadtak. Mindez pedig jól mutatja, hogy a hadviselésnek mindig hosszúra nyúlik az árnyéka, és rávilágít arra is, hogy mindenkor csak a béke megteremtése és megőrzése biztosíthatja közösségeink számára a fennmaradás és gyarapodás esélyét és lehetőségét. Rigó Balázs beszédében hangsúlyozta: – Bízom abban, hogy amikor a háború életellenes mivoltával 81 év távlatából találkozunk, az azt is elősegítheti, hogy minél hamarabb egység alakuljon ki közösségeink között azokban a törekvésekben, amelyek a zsidó-keresztény békeetika jegyében a háborús konfliktusrendezéssel szemben abszolút elsőbbséget adnak a politikai békekeresésnek és -biztosításnak, s végül elvezethetnek oda, hogy Európában, hazánk közvetlen szomszédságában ismét mielőbb béke honoljon, ami nem pusztán az erőszakos, katonai eszközökkel megvalósuló hadviselés befejezését jelenti, hanem egyet jelent a közösségi életben érvényesülő igazságossággal, szabadsággal, az emberek és szuverén nemzetek közötti prosperáló harmóniával. Mert ahogyan azt a tavaly 100 éve elhunyt tatai származású Giesswein Sándor, a magyar kereszténydemokrácia atyja, a szeretet és béke apostola már az első világégést megelőző évben, 1913-ban megfogalmazta: „Téves az a felfogás, hogy a háború a jövő fejlődés alapjait veti meg, mert minden háború a győztes testén is örök sebeket vág, s nemzedékeken keresztül izgalomban tartja a nemzeteket. Európának is arra kell törekednie, hogy (…) a kölcsönös megértés jusson uralomra (…).”

A tatai megemlékezésen közreműködött a Magyar Honvédség Klapka György 1. Páncélosdandár zenekara Balázs Attila vezetésével, Roboz Péter százados, református tábori lelkész, Varga Gergely, a Tatai Református Gimnázium diákja, az Igmándi Hagyományőrző Egyesület keretében működő Hamary Dániel nemzetőrcsapat képviselői, valamint Nemes János, a Honvéd Bajtársi Klub elnökségi tagja.