A tatai fazekasság

Kiemelt kép a A tatai fazekasság című bejegyzéshez

A Kisalföld peremén, a Gerecse lábánál fekszik Tata, mely a 18. században a Dunántúl egyik legjelentősebb fazekas központja, országos viszonylatban az egyik legjellegzetesebb stílussal rendelkezik. A tatai fazekasságról szóló első emlék az 1614-es évi összeírásból maradtak fenn, miszerint a helységben már létezett az úgynevezett „Fazekasok háza”, tudomásunk szerint a tatai fazekascéh 1722-ben alakult meg. Ebben az időben még csak három fazekasról tudunk, de az 1835-70-es évek között működő fazekasmesterek száma elérte a 71-et, sőt a hozzájuk szegődött fazekas inasoké a 149-et. A 19. század elejéig a mesterek fekete kerámiatermékeket gyártottak. Ezek úgy készültek, hogy az égetőkemencéket a felfűtésükre szolgáló fával 900 fok környékén megrakták a tűzteret, majd teljesen lefojtották, ezáltal az oxigén hiányos környezet hatására a vörös vasoxid tartalma a kerámiában szürke lett és az el nem égett fa szénmolekulái beleégtek a kerámiákba, amitől gyönyörű fekete lett. Ezekre még égetés előtt kaviccsal dörzsölték rá a különböző mintákat.

Az 1900-as népszámlálás alkalmával már 96 fazekasiparost tartottak nyilván Tatán, mely iparosok kreativitásának, újításának köszönhető a napjainkban is oly híres fehér alapon kék-zöld írókával díszített egyedi kerámia. Ebben az időben Tata, a Dunántúl egyik legnagyobb fazekasközpontjává nőte ki magát. Tatán a fazekasok négy utcában – Fazekas utca, Temető utca (ma Eötvös utca), Tanoda tér és Hullám utca – laktak. A Fazekas utca 23-as számú ház Szabó Mihály kályhásé volt. Érdekessége, hogy homlokzatát kályhacsempékkel díszítették. Később a mesterek száma ismét csökkenni kezdett, a fazekassággal foglalkozó családokban az akkor „ideghűlés”-nek nevezett titokzatos betegség miatt ( amiről később bebizonyosodott, hogy ólommérgezés volt ) valamint a kőedénynek is nevezett keménycserép és a zománcozott edények megjelenése miatt is. Végül 1955-re már csak Csiszár József maradt egyedül, aki ezt a mesterséget művelte, őrizve ezzel kulturális örökségünket. Később az 1970-es évek végétől ifjabb Csiszár József és Végh Ákos is csatlakozott a tatai hagyományokat őrző mesteremberhez. Végh Ákos a tatai fazekasság legősibb a fekete kerámia készítés hagyományait és az oly híres ,,csíkos”fazekak, korsók formavilágát, díszítményeinek technikáját is őrzi Tatán.

A fazekasmesterek száma napjainkban ismét sokasodni látszik de a tradicionális, az országban egyedülálló összetételű kék-zöld félig mázas írókával díszített kerámiák készítésével Csiszár József halála után már csak Molnárné Tamás Anetta fazekasmester és gyakornoka (aki remélhetőleg utódjaként tovább élteti majd Tata tradicionális fazekas hagyományait, kultúráját) foglalkozik. A régi mondás szerint: A tatai fazekas, ha igazi mester volt, akkor tálat, korsót egyaránt tudott készíteni, de sohasem írókázott. Ez a tarkázóasszonyok feladata volt. Ők őrizték meg és adták tovább a tatai cserépedények hetvenkét mintából alap motívumból álló, írókás díszítését, mely ma is egyedülálló. A női kezeken jöttek létre és variálódtak ezek az apró, hímzésben is megtalálható minták. A vászonedények és egyéb mázatlan, ,,maga falán”díszített edényeiket a tatai fazekasok vörös földfestékkel , ecsettel festették, melynek szintén sajátos elnevezésű motívumai ma is jellemzik a tatai fazekaasságot. Tata vásárkörzete inkább észak felé irányult, vittek portékát a Kisalföldre, Börzsönybe, egészen a Garam-mentéig (Bakabánya) jártak, tűzálló földet is innen és az Őrségből, Velemér völgyből hoztak a fazekakhoz. Bakabányán, Pest-Budán, Vácon, Szentendre környékén még ma is gyakori a tatai cserépedény, vagy töredék.

A tatai várban működő Kuny Domokos Múzeumnak évtizedekig volt állandó kiállítása, ahol ma is őrzik a fazekascéh eredeti pecsétnyomóját, céhládáját és céhkorsóját is, amely kiállítás a tatai fazekasság történetét mutatta be szép tárgyakon, fényképeken, tablókon és berendezett műhelyszobán keresztül, de mára ez átrendezésre került, az új helye a Kőfaragó Házban lesz.