Híres tataiak
Bláthy Ottó Titusz (Tata, 1860 – Budapest, 1939)
Mérnök, feltaláló, a transzformátor egyik megalkotója.
Tatán született, a mai Tópart utca 5. szám alatti házban, jómódú kereskedőcsalád gyermekeként. A bécsi műegyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát 1882-ben. 1883-tól kezdve a Ganz és Társa gyár alkalmazottja volt. Több mint kétszáz szabadalom fűződik a nevéhez, melyek közül a legjelentősebb a Zipernowszky Károllyal és Déri Miksával együtt megalkotott transzformátor, mely képes megváltoztatni az áram feszültségét. A találmány az áramszállítás egyik legjelentősebb alkotása, korábban ugyanis csak kis távolságba tudták komoly veszteség nélkül eljuttatni az elektromos energiát, de a feszültség növelése megoldotta ezt a problémát. Ezenkívül is számos jelentős találmány fűződik nevéhez, a fogyasztásmérők terén is komoly eredményeket ért el, és a világon ő kapcsolt össze először hőerőművet vízerőművel. Munkásságát elismerték, 1927-től a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja volt, 1933-ban megkapta a Magyar Érdemrend középkeresztjét.
Dobroszláv Lajos (Vinga, 1902 – Tata, 1986)
Festőművész, az akvarell város- és tájképek mestere.
Középiskolai tanulmányait a temesvári piarista gimnáziumban végezte, majd a trianoni határmódosítások után, 1921-ben repatriáltként Budapestre ment, ahol a Képzőművészeti Főiskolán rajztanári végzettséget szerzett. 1926-ban a felsőgallai iskola tanára lett. Itt, a virágzó bányavidéken főleg bányász témájú olajfestményeket készített. 1942-ben Bányászbaleset című festményét a Műcsarnokban mutatták be. Ugyanebben az évben költözött Tatára, ahol a piarista gimnázium tanára lett. Tatán az olajfestményeken kívül az utcákat és a tájat bemutató akvarellfestményeket készített. 1950-ben vallásos gondolkodása miatt elbocsátották az államosított gimnáziumból. Ugyanebben az évben azonban Bányászbaleset című képével elnyerte a nagy elismerést jelentő Munkácsy-díjat. A rangos díj tulajdonosa új állást kapott: kinevezték az épp létrejövő tatai múzeum igazgatójává. Feladatait meghatározta a magántulajdonban lévő műkincsek államosítása, ami nem volt összeegyeztethető értékrendjével, így 1953-ban nyugdíjazását kérte. Ettől kezdve kizárólag a festészetből tartotta fenn családját. Az olajfestményeket és munkásábrázolásokat hátrahagyva tájképeket ábrázoló akvarellfestményeket készített, az akvarellfestészet mesterévé vált.
Esterházy József gróf (Pápa, 1682 – Pozsony, 1748)
A tatai Esterházy uradalom megalapítója.
Élete első szakaszában egyházi pályára készült, 1705-ben azonban lemondott erről és katonának állt, illetve politikai karriert futott be. 1711-ben Komárom megye főispánjává nevezték ki, majd 1733-ban horvát-szlavón-dalmát bán lett, 1741-től pedig az országbírói tisztséget viselte. A katonai pályán tábornagyi rangot ért el. A birtokában lévő gesztesi uradalommal szomszédos tatai uradalmat 1727-ben vásárolta meg a Krapff családtól 343.524 forintért, illetve átvállalta a Krapff-ok közel 150.000 forintra rúgó adósságát is. Esterházy fellendítette a tatai uradalom életét. A török háborúk alatt elveszett népesség pótlására elsősorban német területekről telepeseket hívott be, Mikoviny Sámuel tervei alapján lecsapoltatta a Tata-Almás-Szőny közötti mocsaras területet, amivel rengeteg jó minőségű termőföldhöz jutott az uradalom és a közlekedési feltételek is javultak. Rendbehozatta a halastavakat és egy fejlett tógazdálkodási rendszert épített ki, malmokat, templomokat, utakat építetett. Esterházy József birtokszervező tevékenysége egy több mint 200 éven át működő uradalom alapjait vetette meg.
Farkasházy Fischer Mór (Tata, 1799 – Tata, 1880)
Keramikus, gyárigazgató, a Herendi porcelángyár felvirágoztatója.
Fischer Mór a mai Bercsényi utca 1. szám alatt található épületben született, melyet apja után (Fischer Wolfgang) „Farkasháznak” neveztek. Az édesapa megvásárolta a városban található fajanszgyárat, mely később rokonához, Fischer Mózes Áronhoz került, aki egyik fiával, Károllyal vezette az üzemet, másik fia, Ignác pedig Pesten alapított kőedénygyárat. Ilyen családi példákat látva nem csoda, hogy Fischer Mór is a kerámiagyártásra adta a fejét, és 1839-ben előbb betársult a szintén tatai kötődésű Stingl Vince mellé a Herendi Porcelángyárba, majd egy év múlva átvette az üzemet. A következő évtizedekben elképesztő sikerrel vezette a gyárat, mely nemzetközi hírnévre tett szert, minőségi termékeit számos világkiállításon díjazták, európai főnemesek, nagypolgárok és uralkodók is szívesen vásárolták. A porcelángyártásban mutatott érdemeiért Ferenc József nemesi rangra emelte. Előnévként a „Farkasházy” nevet választotta, apjára és szülőházára emlékezve. 1876-ban fiainak adta át a gyár vezetését, visszavonult Tatára és az említett házban porcelánfestő műhelyt rendezett be, ahol Dezső nevű fiával dolgozott haláláig.
Fellner Jakab (Nikolsburg, 1722 – Tata, 1780)
Építész, a tatai Esterházy-uradalom építőmestere.
Morvaországban született, de gyermekkoráról, tanulóéveiről nem rendelkezünk adatokkal. 23 évesen, kőművespallérként került Tatára, amikor is részt vett a Kuttner Jakab kamarai építész által tervezett kapucinus templom építkezésén. A munkálatok befejeztével Tatán maradt, ahol az Esterházy-uradalom jószágkormányzója, Balogh Ferenc pártfogásba vette. Kisebb uradalmi házak, vendéglők, istállók építésével bízták meg. 1748-ben a komáromi céhben letette a mestervizsgát. Egyre nagyobb megbízásokat kapott. A nagyigmánid, kocsi, szőllősi, és naszályi templomok átalakításával bizonyította rátermettségét, szakmai felkészültségét és megbízták az Esterházyak főrezidenciájának számító cseklészi kastély átalakításával. 1759-ben megépítette a szári, 1760-ban pedig a kecskédi templomot. Az 1760–1770-es években elismert és rendkívül keresett építőmesterré vált, egyházi, főúri és megyei megbízásokat is kapott, többek között nevéhez fűződik a móri Lamberg-kastély, a veszprémi érseki palota, a tatai Esterházy-kastély és a monumentális pápai katolikus templom megépítése. 1765-ben átvette az egri líceum építését. Ugyancsak átvette a tatai Szent Kereszt templom építését, Franz Anton Pilgram-tól, és közel húsz évig vezette az építkezést, mindeközben több ponton átdolgozta a terveket. Az egyik főművének számító templom elkészültét azonban már nem élte meg, az építkezést utódja, Grossmann József vezetésével fejezték be. Fellner Jakabot kívánsága szerint a Tata főterén álló templom kriptájában temették el.
Giesswein Sándor (Tata, 1856 – Budapest, 1923)
Teológus, képviselő, a magyar keresztényszocializmus vezéralakja.
Középiskolai tanulmányait a tatai piarista gimnáziumban kezdte meg, a legmagasabb osztályokat pedig a győri bencés főgimnáziumban végezte el. Bécsben, majd Budapesten tanult teológiát, 1878-ban pappá szentelték, majd 1880-ban doktorált. Győrben telepedett le, a tanítóképzőben mértant, természettudományt és németet tanított. 1883-tól kezdve az évek során egyre magasabb egyházi tisztségeket töltött be. 1897-ben győri kanonok, 1902-ben apát, 1909-ben pedig pápai prelátus lett. 1905-től 1922-ig a magyaróvári választókerület országgyűlési képviselője volt, előbb a Katolikus Néppárt, 1910-től kezdve pedig az Országos Keresztényszocialista Párt tagjaként, utóbbi pártnak társelnöke volt. A felelős, keresztény alapokon nyugvó, szociálisan érzékeny politizálás híve volt. A magyar keresztényszocialista mozgalom legjelentősebb alakját tisztelhetjük benne. Rendkívül művelt, sokoldalúan képzett ember volt, szerteágazó tudományos tevékenységet folytatott. Megjelentek írásai teológia, nyelvészeti és filozófiai témákban, illetve politikai publicisztikák is fűződnek nevéhez. Nyolc nyelven beszélt, támogatta az eszperantó mozgalmat. 1914-től az MTA levelező tagja volt.
Hamary Dániel (Tata, 1826 – Budapest, 1892)
Orvos, író, költő, az 1848–1849-es szabadságharc katonája.
Nemes Hamar Dániel kalaposmester és nemes Patkó Lídia gyermekeként született a mai Tópart utca 6. szám alatti házban. A pesti egyetem orvosi karán tanult, ekkor került kapcsolatba a forradalmi körökkel. Tagja volt a márciusi ifjaknak, jó kapcsolatot ápolt Vasvári Pállal, Petőfi Sándorral és Jókai Mórral is. Jelen volt a 12 pont megfogalmazásánál és részt vett a március 15-i forradalmi eseményekben. Tatára hazatérve nemzetőrnek állt, és harcolt a schwechati csatában, majd Komáromban szolgált tüzérként, ahol hadnaggyá nevezték ki. A szabadságharc leverését követően menlevelet kapott és visszatért Tatára, de 1850-ben letartóztatták. Szabadon bocsátását követően folytatta orvosi tanulmányait és 1854-ben sebészdoktori képesítést szerzett. 15 éven keresztül szülővárosában tevékenykedett gyakorlóorvosként, majd a honvédségnél teljesített orvosi szolgálatot Sopronban, Székesfehérváron, majd Budapesten. Hivatása mellett szerteágazó irodalmi tevékenységet folytatott, verseket és prózai műveket is írt, illetve műfordításokat készített németből, melyek számos lapban megjelentek. Orvosi tanulmányok is fűződnek nevéhez, ezek közül kiemelkedő „A szívbetegségek különös kór és gyógytana” című 110 oldalas munkája. Legismertebb írása azonban a szabadságharc során a komáromi erődben tapasztaltakat bemutató „Komáromi napok 1849-ben, Klapka György honvédtábornok alatt” című műve.
Kuny Domokos (Durlach, 1754 – Bécs, 1822)
Keramikus, gyárigazgató, a 18-19. századi kerámiaművesség kiemelkedő alakja.
Dominique Cuny elzász-lotharingiai keramikus és Frank Krisztina Barbara fia. Édesapja előbb a durlachi, majd a holicsi fajanszgyárat vezette. Az apa az ifjú Kuny Domokos fiatalkorában meghalt, édesanyja újraházasodott: Hermann Sándor keramikus felesége lett. A család 1769-ben Tatára került, Hermannt ugyanis a tatai fajanszgyár vezetőjének nevezték ki. Korai, 1772-es halála után felesége és mostohafia sikeresen vezette tovább a gyárat, ez a periódus tekinthető a tatai művészi kerámia fénykorának, főleg a környék előkelő kastélyai számára készítettek díszes asztali készleteket. Ismeretlen okból azonban édesanyja nem Kuny Domokost, hanem második házasságából származó lányát, Hermann Teréziát jelölte ki utódjául. Anya és fia között ezért megromlott a viszony, Kuny Domokos pedig elhagyta Tatát. Komoly vállalkozásba kezdett: Budán saját gyárat alapított, melyet több mint két évtizeden keresztül sikerrel vezetett. Termékeit elsősorban a jómódú budai polgárság kereste, melynek hamarosan Kuny is megbecsült tagja lett. A napóleoni háborúk során, a hadsereg megnövekedett igényei miatt azonban nagymértékű ón- és ólomhiány lépett fel, ami súlyos veszélybe sodorta a gyárat. A helyzetet egy új máz kifejlesztésével kívánta megoldani, amit azonban a hatóságok mérgezőnek ítéltek. Kuny Bécsbe ment pereskedni, ahol 3 év múltán elismerték a találmányt, de ez idő alatt a gyár tönkrement. Élete hátralevő részét Bécsben töltötte, kerámiával többé nem foglalkozott.
Leopold Sándor (Tata, 1826 – Tóváros, 1880)
Tímármester, a tatai bőrgyár alapítója.
Az egykori Tatán és Tóvároson számos tímár tevékenykedett, közéjük tartozott a tatai születésű Leopold Sándor is. Önálló műhelyét 1851-ben nyitotta meg Tóvároson a mai Tópart utca 5. szám alatti házban. A tímárműhely fejlődésnek indult és hamarosan már 15–20 főnek munkát adó üzemmé vált, amellyel a térség egyik legjelentősebb tímárüzeme lett. Az örökösök országos jelentőségű gyárrá fejlesztették az üzemet, mely 1898-ban már az ország finombőrtermelésének 19%-át adta. A gyár egészen 1944-ig működött, rendkívül magas színvonalon. Az 1920-as években az elkészített termékek 80%-át már exportálták. Leopold Sándor a 19. századi, vállalkozó, helyi zsidó polgárság kiemelkedő személyisége volt, az általa alapított üzem generációkra megalapozta a Leopold-család életét. Sírja a tatai izraelita temetőben található, az egykori bőrgyár épületét emléktábla jelöli.
Magyary Zoltán (Tata, 1888 – Héreg, 1945)
Közigazgatástudós, egyetemi tanár, Tata és Tóváros egyesítésének fontos szereplője.
Középiskolai tanulmányait a budapesti piarista gimnáziumban végezte, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatott államtudományi tanulmányokat. 1912-ben doktorált. 1910 és 1930 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott gróf Klebelsberg Kunó mellett, miniszteri titkárként. 1919-től kezdve folytatott tudományos publikációs tevékenységet. 1930-ban egykori egyetemén professzorrá és a Közjogi és Közigazgatási Jogi Tanszék vezetőjévé nevezték ki. 1931-ben alapította meg az egyetemen a Magyar Közigazgatástudományi Intézetet, ami a modern közigazgatási irányelveket igyekezett meghonosítani. Felkarolta Tata és Tóváros egyesítésének tervét, melyet 1938-ban sikerre vitt. A tatai járásban hozta létre az úgynevezett „mintajárást”, korszerű közigazgatási elképzeléseit itt kívánta megvalósítani, példát adva az egész országnak. A főművének tekinthető Magyar Közigazgatás című munka 1942-ben jelent meg. A világháborúban az ország német megszállása után Tatára menekült, a szovjet bevonulás eseményeit pedig feleségével, Techert Margittal és több társukkal együtt a héregi vadászházban igyekeztek átvészelni. Magyary Zoltán és Techert Margit a további megaláztatások elkerülése érdekében 1945. március 24-én véget vetettek életüknek.
Mansbarth Antal (Tóváros, 1821 – Nagyigmánd, 1849)
Katolikus pap, a szabadságharc mártírja.
Tóvároson született Mansbart József viaszöntő és mézesbábos, valamint Venusin Anna gyermekeként. Gimnáziumi tanulmányait a tatai piarista gimnáziumban végezte el, majd a papi hivatást választotta és a győri szemináriumban tanult tovább. 1843-ban szentelték pappá, kezdetben Győrben szolgált, majd 1847-ben csákberényi plébános lett. 1849-ben a szószékről kihirdette a debreceni kormányzat döntését, a Habsburg-ház trónfosztását, amiért a később bevonuló osztrák csapatok elfogták Szikszay János református lelkésszel együtt, aki ugyanezt a „bűnt” követte el. Nagyigmándra vitték őket, ahol Haynau golyó általi halálra ítélte őket. Az ítéletet még aznap, 1849. július 12-én végrehajtották, a két lelkészt a nagyigmándi református parókia udvarán lőtték agyon. A két vértanúra emlékezve 1908-ban közadakozásból oszlopot emeltek a nagyigmándi református templom mellett, tóvárosi szülőházának helyén pedig emléktáblát helyezett el 2009-ben Tata Város Önkormányzata.
Menner Bernát (?,1786 – Tata, 1846)
Zeneszerző, a tatai uradalmi zenekar vezetője.
Fiatalkoráról kevés információ ismert. Családja Sziléziából vándorolt be és Pesten telepedtek le. A gyermekek zenei oktatására nagy figyelmet fordíthattak, hiszen öccse, Menner Lajos karnagy és zenetanár, nővére pedig operaénekesnő lett. Menner Bernátot 1806-ban hívta meg Esterházy gróf a tatai zenekar megszervezésére és irányítására. Kezdetben hét főt számlált a zenekar, de a létszám az évek során 15 főre emelkedett. A zenészek az uradalom alkalmazásában álltak, de a tatai plébánián tartott miséken is rendszeresen szolgáltak. A zenekar vezetőjének volt feladata a kották beszerzése, az uradalomi kottatár bővítése is. Korának legkiemelkedőbb darabjait hangszerelte, így Mozart, Beethoven vagy Haydn műveit is, de maga is komponált: 40 műve maradt fenn az utókor számára. Menner Bernáthoz köthető a tatai zenei élet fénykora.
Mikoviny Sámuel (Ábelfalva, 1698 – Trencsén, 1750)
Mérnök, térképész, a Tata-Almás-Szőny közötti mocsarak lecsapolója.
Valószínűleg Ábelfalván született, édesapja evangélikus lelkész volt. Középiskolai tanulmányait a pozsonyi evangélikus líceumban végezte. Német területen tanult tovább, előszőr az altdorfi, majd a jénai egyetem hallgatója volt. 1723-ban szerzett mérnöki diplomát. 1725-ben lett Pozsony vármegye mérnöke, ahol főleg folyószabályozási, árvízvédelmi munkákat végzett. 1729-ben az Udvari Kamara első mérnöke lett. 1731-ben Bél Mátyás felkérte, hogy Notitia Hungariae című monumentális munkájához (mely az ország vármegyéinek földrajzát és történelmét kívánta bemutatni) készítse el a vármegyék térképeit. A Notitita Hungariae öt kötete jelent meg, tíz vármegye leírásával, a munka Bél Mátyás halálával (1749) félbeszakadt. Mikoviny 1735-től a Selmecbányai Bányatisztképző tanáraként is dolgozott. Mindemellett komoly gyakorlati mérnöki tevékenységet folytatott. Ennek ékes példája a Tata-Almás-Szőny közötti mocsarak lecsapolása, melyre 1746-ban kérte fel gróf Esterházy József. A munkálatok 1747-ben készültek el. A mocsarak vizét csatornákban vezették el, így szárazföldi közlekedési útvonalak jöttek létre és rengeteg mezőgazdaságilag hasznosítható területhez jutott az uradalom.
Niklovits Károly (Tata, 1886 – 1960)
Éremgyűjtő, a 20. század egyik legnagyobb magyar magán éremgyűjteményének tulajdonosa.
Tatán született a mai Bercsényi utca 4. szám alatti házban, Niklovits Ferenc magyar királyi postatiszt és Hauzer Erzsébet gyermekeként. Tanulmányait a piarista gimnáziumban végezte el, majd édesapja nyomdokaiba lépve postatiszti hivatalt vállalt. Katonaként szolgált az első világháborúban, de 1915-ben egészségügyi okokból leszerelték és ezzel együtt nyugdíjazását is javasolták. A nyugalmazott postatiszt innentől kezdve csak az éremgyűjtéssel foglalkozott, árverésekre járt, vásárolt, cserélt. Az évek során hatalmas éremgyűjteményt hozott létre, a magyarországi és közép-európai éremgyűjtésnek is jelentős szereplőjévé vált. Kiterjedt kapcsolatokat ápolt magyar és külföldi gyűjtőkkel egyaránt. Tagja volt a bajor és osztrák numizmatikai társaságoknak és a Magyar Numizmatikai Társulatnak, valamint az Országos Régészeti Egyesületnek. Halála után gyűjteménye a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárába került, az anyag feldolgozása évek munkáját vette igénybe.
Öveges József (Páka, 1895 – Budapest, 1979)
Tanár, a tudományos ismeretterjesztés kiemelkedő egyénisége.
Népiskolai tanító fiaként született és maga is a tanári hivatást választotta. Középiskolai tanulmányait a győri bencés gimnáziumban kezdte meg, majd 1912-ben felvették a piarista rendbe és a kecskeméti piarista gimnáziumban tanult tovább. 1915-ben érettségizett. Ezt követően a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma: Eötvös Lóránd Tudományegyetem) matematika-fizika szakos tanárnak tanult és párhuzamosan a piarista rend pesti hittudományi főiskoláján teológiai tanulmányokat folytatott. Tanári oklevelét 1919-ben szerezte meg, 1920-ban pappá szentelték. Ettől kezdve 1946-ig a rend gimnáziumaiban tanított, a leghosszabb időn át, 1930-tól 1940-ig a tatai piarista gimnáziumban. Itt kezdte el írni első fizikai ismeretterjesztő- és tankönyveit. 1946 és 1948 között a Közgazdasági Egyetem Tanárképző Intézetében tanított, majd a Budapesti Pedagógiai Főiskola tanszékvezető tanáraként dolgozott. 1955-ben az intézmény megszűnt, ekkor kérte nyugdíjazását. Ismeretterjesztő tevékenységet nem csupán a könyvek lapjain fejtett ki, a rádióban 256 előadása hangzott el, 1958-tól pedig a Magyar Televízió „100 kérdés – 100 felelet” című műsorának szerkesztője volt, ahol egyszerű, játékos formában adott elő fizikai kísérleteket. A műsor 135 adással jelentkezett, Öveges professzort pedig egy ország ismerte és szerette meg.
Vaszary János (Kaposvár, 1867 – Budapest, 1939)
Festőművész, a 20. századi modern magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alakja.
Kaposváron született Vaszary Mihály és Szabó Kornélia gyermekeként. Nagybátyja Vaszary Kolos esztergomi érsek volt, aki unokaöccse pályájának kezdetén megbízásaival segítette a fiatal festő boldogulását. A pesti Mintarajziskolában, majd Münchenben és a párizsi Julian Akadémián folytatott tanulmányokat. Több stílusban is biztos kézzel alkotott, Art Noveau, poszt-impresszionista vagy például „plein air” képeket is kitűnően készített. 1896-ban a millenneumi kiállításon A forrásnál című festményét bronzéremmel jutalmazták. Aranykor című képével 1898-ban elnyerte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat díját, ugyanez a kép az 1900-as világkiállításon bronzérmet kapott. Az első világháborúban haditudósítóként működött, a szerb front borzalmait festette meg. 1920-tól 1932-es nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Főiskolán tanított. 1905-ben már megbecsült festőként vette feleségül Rosenbach Máriát, a rétsági főszolgabíró lányát. A pár rendszeresen Tatán töltötte a nyarakat, majd 1911-ben telket vásároltak a városban, ahol házat építettek. A ház a mai Művész köz 3. szám alatt található. Tatán elsősorban a Cseke-tó és az Angolpark ihlette meg a művészt, számos ismert képe jeleníti meg ezt a témát: például az 1909-ben festett Tatai park, az 1919-ben készült Lovasok a Parkban és az 1936-os Parkban című képei.