Tatai legendák

A feneketlen tó legendája

1526-ban, Mohácsnál elvérzett az ország. A magyar fajiság égigcsapó lángja porladt ujlángra vágyó üszőkké, II. Lajos holttestén egy elbukott nemzet gyásza borongott fájdalmas haraggal és új életre várakozó hitek haltak el csöndesen a hosszú iga alatt.

Az adott hatalom helyébe viszálykodó, követelő jogok kívánsága lendült, gyöngekezű zsarnokság helyébe hívatlan tolakodók zsivaja s idegen kard csattogó zenebonája szédült s mig darabokra hullott az ország, háromfelé kényszerült a magyarság’a fájdalmas haraggal a testvérvér átkával szórta tele a kényszer, az iga, a pártviszály, az urak ősi földjét. És a nép, örök átokkal terhes vállán, vonta az örök igát, a török, a Szapolyai, a Ferdinánd-igát s az urak dölyfös széthúzása nyomán keserves izzadtság-csöppeket könnyezett az ember; a magyar föld hátán millió szenvedés, átok, pusztulás rontott s a szégyenes romok fölött sírón sóhajtott szebb jövő felé a magyar.

És a magyar papság érzésében ott világlott az örök emberi: az emberszeretet.

Borbély András, Tata papja, kinek szívében ott gyökeresedett a magyar papság nagyszerű érzése, az igazi pap nemességével gyógyította és gyámolította a szegényeket és betegeket. Érzésében tág, csodálatosan nemes szíve befogadta a legnemesebb emberi érzést: az átfogó, fenséges emberszeretetet s az egyforma szív fölött bármilyen ruhát viselt is a beteg, ő nemes áldozatkészséggel sietett segítségére minden szenvedőnek.

Közben tombolt körülötte az átkos viszály, a türelmes nyáj fölött marakodtak a vezetők. A török pedig csak száguldott végig szüntelenül a viharszakgalta, agyontiport, haldokló országon s szórta szerte megállás nélkül a tűzcsóvákat, sistergő, lobogó, lángoló tűz jelölte útját, tűz, tűz, féktelen, átkos, vörös- szívű, kegyetlen, pusztító tűz, piros tűz, rettenetes tűz.

És vigyorgott a győztes ember és sírt a legyőzött ember.

Hogy fájt ez Borbély Andrásnak. Hogy fájt a megalkuvás, a förtelemszivüek pálfordulásai, hogy fájt, ha a száguldó különböző hírek hazug ordításaira mindig máspártiságot karattyolt az emberszáj! Közel járt Szapolyai : Éljen Szapolyai ! kiáltotta az ember. Ferdinánd is eljutott eddig: Éljen Ferdinánd!

Kiálltott ismét az ember, a megalkuvó posványos, mindig más színű, uszályhordozó, nyomorult ember.

Legbizalmasabb barátja Szabó János sekrestyés volt

– Förtelmes állat az ember, – mondta neki.

– Bizony, – bólintott a sekrestyés.

A sekrestyében ültek s az ablakon be vöröslőt: a vérbemásult estalkony.

– Az ember sohse tudja tűz-e a vörösség, vagy az Isten haragja.

– Tudja Isten, talán valamelyik szomszéd falu ég.

A pap imádkozott buzgón és hívőn.

De a fergeteg elérte Tata városát is és a győzelem tűzcsóvái szerte repültek a békés házfedelek között, jött a török ár s a gyöztes erők úgy duzzadtak föl, mint a gát előtt a viharvert hullámtenger …

jött az ár s mázsás csapások terhe alatt szörnyű izmok feszültek, ojtott s nem érzett gyűlöletek szabadultak föl s folyt a vér, mint a bíbor tenger forró árja. Gőzölgött, forrt, ömlött a vér, hazug érzések hazug bíborát s szelídre simultak az ordító ajkak. Uj titkok látására szürke ködök borultak a holt szemekre s a vér nemes pírja ragyogott a fehér testek sáppadt mezőin. – Bíborba haraglőtt az éjszaka s vad szenvedélyek vörös rettenetszövetét őrült sikolyok, rémületes ordítások szakgatták szerte, mig szenvedélyes örömmel nyargalt végig a városon az iszonyú Rémület.

A pap első gondolatában ott feszült a harc akarása, de aztán a szenvedő jajok fölverekedték benne a józan cselekvés célszerűségét s a rémült félelemben szinte megdermedt sekrestyésre kiáltott:

– János, készülj. Meg kell mentenünk az egyház vagyonát.

A sekrestyés értelmetlenül bámult a papra, aki újra rákiáltott:

– Siess a kincs a szegények és szenvedők kincse. Miből gyógyítanánk a nyomorultakat s miből temetnénk el a halottainkat! Siess, készülj!

A zaj beviszhangzott a templom hajójába. Mind közelebb jutott, zsongott-bongott az üres templom s a piros lángban úszó falakról csodálkozó szentek néztek szét az ürességen, hol uj életbe zúgott a véres élet üvöltő vihara.

És a mezők síkján, hol tört derekú virágok leheltek halottas illatokat, futott a pap s lába elé piros szőnyeget húzott az égő város lobogó fénye.

A sekrestyés, kinek homlokáról a fáradtság, a félelem s az irigység izzadságcsöppjei hulltak, ásta meg a kincsek sírját.

Aztán rohantak vissza, a papot a védés ösztöne hajtotta, a sekrestyést a kényszer.

És akkor, mintha földből nőttek volna ki, a törökök fogták őket körül s a tolmács rájuk ordított:

– Hová rejtettétek a templom kincseit?

A pap hallgatott.

– Megmondod, vagy meghalsz!

– Soha! – válaszolt a pap, de ajkán örökre elhalt a szó.

Szivét, a drága, nemes, önfeláldozó emberszivét az ember dárdája járta keresztül és sebe körül bugyborékolt Krisztus Urunk vére.

Úgy borult a pusztuló város bíbor szőnyeget ravatalára, holt virágok közé holt embervirág s ajkára uj álmok szent derűje szenderült.

És a véres dárdát nekifogták a sekrestyés szivének, melyben jegesen állt meg a vér.

Hol van a kincs, mondd meg, különben te is így jársz.

A sekrestyésnek torkán halt meg a szó, de amikor a hideg vas forró lázas testének feszült, fölszakadt belőle a halálfélelem szörnyű irtózata.

– Én megmondom, – mondta.

Aztán visszafordultak. A sekrestyés ment elől, a szegények, a betegek, az árván maradottak Judása s testéről csurgott az égő város vörös fénye.

És tiporták a holt virágok fonnyadt derekát az egyforma emberlábak s fojtó gyűlöletet hordtak keblűkben, az egyforma emberajkakról a testvérgyilkosok üvöltését hozta magával a dühös éjféli szél.

Megérkeztek.

– Itt a csákány, – mondták.

A sekrestyés fölemelte és a csákányt mikor lecsapott, megingott a föld és a csákánycsapás helyén kerek tó szelídült a virágos mezők síkjába. A sekrestyést elnyelte a föld.

A megmaradtak rémült iszonyattal futottak ezerfelé a bibordiszes éjszakában.

A szél pedig hordta tovább a gyűlölködés magját és a szépet akaró szivéből tovább csurog a vér szüntelen, holt virágok közt patakká szélesül, folyóvá dagad, de az emberek értelmetlenül bámulnak rá, ha néha arra visz az útjuk.

 

Ez a legendája a tatai feneketlen tónak.

Edelkraut Béla

 

Behrám csausz megöletése

Lajos erejét ismervén, midőn ezen ügyekről tanácskozik, megérkezik Szolimán követe Berhám csausz, tisztes kiséret és levéllel, melyben tudatja, hogy atyja a boldogok közé jutván, annak Isten kegyelméből örökölt, értésül adván azt is, hogy a létező fegyverszünet megtartásátelhatározá, ha ezt Lajos is óhajtja, s inti őt barátságosan , hogy a kölcsönös békét megtartsa s övéivel megtartassa. Mely követség jóllehet a fegyverszünet ürügye alatt küldetet, de a valóságban Lajos szándokát akarta kitalálni, a magyar ügyek állását kipuhatolni, s kikémleni, ha valjon a többi fejedelmektől, s kivált a hatalmas Károly császártól segély várható-e? ….

Zavarban voltak a dolgok Nándor-Fehérvárt, midőn Szolimán Drinápolyt, hova seregét gyülni parancsolá elhagyván, Szendrőre jött. Lajos övéinek tanácsára Berham csauszt, Szoliman követét, ki mint mondánk a fegyverszünet ürügye alatt erejét kikémleni jött, Tata várába vitetvén, egész kiséretével orozva megöleti, s hogy a gyilkosság jelvényei eltünjenek, a vár falát mosó mély tóba vetteti. Minden tartományai s országainak pedig parancsot ád, hogy lehető nagy sereggel késedelem nélkül Tolnára gyüljenek , mely nagy s terjedt város a Duna partján, Pécsalatt. Hova ő is Nándor-Fehérvárnak segélyt viendő megjelenend. De az emberek, a közügy s hazáról megfeledkezve fösvénység, a megszokott habozás s tunyaságtól megromolva, oly hanyagul hajták azt végre, hogy csak kevesen a környéken lakók engedelmeskedtek, holott akkor csak Magyarország könnyen 60,000 fegyverest állithatott, s vezethetett csatába.

Istvánffy Miklós: Magyarország története 1490–1606.

 

A Mária-kút regéje

Mátyás király egyik vadászatán egy szarvast űzve eltévedt az erdőben. Az öregéj is fölébe borult s nem talált többé sem vadász társaira, sem az útra, mely a rengetegből kivezetné. Hasztalan barangolja az erdőt – hiába. Közben a szomjuság is égeti s fáradtan, szomjuságtól agyonkinozva lerogyott egy tüskebokornál. Ekkor a szent szűzhöz folyamodott segélyért, hogy ne hagyja őt itt elveszni nyomtalanul, mikor az országnak még oly nagy szükség van rá, segítsen rajt, hadd dolgozzon tovább is népe üdvére. Fohászára ime a tüskebokorból fény árad, s megjelenik előtte Magyarország pátronája a kis Jézussal, erőt önt a lankadott királyba s elvezeti őt egy darabra, majd eltűnik. Eltűnése után látja a király, hogy a hol szűz Mária állott, most forrás buzog. Hálát adott a nagy király az Istennek, s fölüdülve ott tölté az éjjet, honnan reggel már visszatért aggódó népéhez. A kutat „Mária kút”-nak hívta s ma is annak hívja a nép.

Rohrbacher Miklós: Tata története.

 

A Mátyás király szobor

Az 1896-os Millennium szemléletében, a honfoglalás és a nemzeti múlt, a nagyhírű királyok dicsőséges emlékének adózva országszerte sorban emelkedtek a szobrok és emlékművek. Esterházy Miklós József gróf, a tatai uradalom akkori birtokosa a vár épületének felújításakor még 1890-ben határozta el, hogy Mátyás király uralkodásának és Tatán töltött napjainak emlékére egy a királyt ábrázoló szobrot fognak elhelyezni a várudvaron. Az alkotás tervezésével és elkészítésével Strobl Alajos szobrászt, a historizmus kiváló képviselőjét bízták meg. A művet nagy valószínűség szerint a vár déli oldalára, az épület alól kitörő forrás fölé kívánták helyezni, hiszen a tervezet is kútról és a fölötte elhelyezett szoborról szólt.

„A monumentum egy hatalmas kút lesz. A medence egyik felén szarvasok csoportja van. Közepén fehér márványból fekvő helyzetben Szép Ilonka, a forrás tündére. Alakja egy vízfátyolon keresztül lesz majd látható. A tündér éppen felébred a zajra s fölfelé tekint. Fölötte áll Mátyás király, korhű vadászruhában. Egyik kezével a vadászkésére támaszkodik, a másik kezében vadászkürtöt tart. Figyelve néz körül, keresi kísérőit, akiktől elmaradt. Az álló szobor bronzból lesz.”

A vár renoválása lassan haladt, de idő közben a szobor elkészülhetett, Esterházy gróf 1897-ben bekövetkezett halálával azonban az örökösök nem fizették ki a mestert. Mátyás kútja ezért nem került Tatára, sőt a nagyközönség számára sem vált ismertté. Évekkel később, 1905-ben egy nagylelkű felajánlásnak köszönhetően kerülhetett az őt megillető legméltóbb helyre, a budai várpalota Hunyadi-udvarába. A szobor és kút érvényesüléséhez az új helyre már mesterségesen kellett a vízcsobogást a király lábai elé vezetni.

 

Mátyás király és az aranykacsa

Neves középkori királyaink elsősorban a szórakozás és kikapcsolódás kedvéért keresték fel Tatát, s ennélfogva várát is ebben a szemléletben bővítették és alakították. Az oklevelek tanúsága szerint Mátyás király 13 alkalommal látogatott el a városba, Bonfini leírásából tudjuk, hogy a várat ebben az időben „kettős bástyafal és sáncárok védi. Az épületek köze keskeny; körül dúsan aranyozott ebédlők. Pompás hálótermek sora; gerendázatos mennyezetüket gazdag aranyozás és faragványok ékesítik.” A tavakban „Sok a csuka és a ponty. […] Kiterjedt erdők környezik, nagyszámú vaddal.” A kikapcsolódáshoz, mulatozáshoz, vadászatokhoz kiváló alkalmat nyújtottak a természet adta lehetőségek és az épített környezet. Egy 1482-es levélnek köszönhetően ismert, hogy a királyt tatai tartózkodásakor felesége, Beatrix is elkísérte.

Mátyás egyik legkedvesebb időtöltéseként ismerjük az aranykacsa játékot. A római korban kiépített földalatti vízvezetéken, amely Tatát kötötte össze Szőnnyel úsztatták le Tatáról a fából készült arannyal bevont kacsát. A csatorna nyílásánál a király vízrebocsátotta, majd lóra pattanva, kíséretével egészen a szőnyi kijáratáig nyargalt, hogy kiderüljön, az úszó kacsa vagy a király volt-e a gyorsabb. A monda szerint Mátyásnak legtöbbször várnia kellett, míg a kacsa a kijáratnál előbukkant.

A csatornát évszázadokkal később is ismerték, Mikovinyi Sámuel mérnök a Tata és Dunaalmás közti mocsaras terület felmérésekor említette 1747-es jelentésében. Az ingoványos terület lecsapolásakor azonban a munkálatok a csatornát és a római kori zárógátat is érintették, hogy a munkálatokat kivitelezzék bontásokat kellett végezniük. A 19. század végi földmunkáknál még fel-felbukkantak darabajai, melyeket jórészt széthordtak. A terület régészeti feltárása mindazonáltal még várat magára.

 

Bravó, Nem szabad!

Esterházy Niki, a tatai várúr élete végéig haragot tartott II. Vilmossal, a német császárral; meg is üzente neki, hogy többé nem teszi lábát birodalmába, bár ott tekintélyes földbirtokai és remek kastélyai voltak. Ebből az üzenetből azt is megérthette a német császár, hogy Esterházy Niki nem tartja kívánatos vendégnek II. Vilmost sem Magyarországon.

Min különbözött össze Esterházy a németek császárával? Persze, lóversenyen, ahol Esterházy Miklós valamivel különb uraságnak vélte magát, mint akár a császárt: neki jobb lova volt. „Nem szabad”-nak hívták ezt a remek paripát, amely 1893-ban az osztrák Kancadíjat nyerte meg, amely győzelemnek az alapján nyilvánvaló lehetett mindenki előtt, hogy Esterházy Nikinek van a legjobb kancája a kontinensen. Csak Hohenzollern Vilmos tagadta ezt, váltig azt hangoztatta, hogy az ő graditzi ménesében van egy Geier nevű versenyló, amely különb az Esterházy lovánál. Hoppegartenben, a németek versenypályáján mérte össze a két ló erejét abban a versenyben, amelyet Union-Rennennek mondanak a turf-kalendáriumok. A két versenyló a jelenlévők véleménye szerint holtversenyben érte el a célkarikát.

– Bravó, „Nem szabad”! – kiáltott fel Esterházy Miklós a maga páholyában.

De a császári páholyból is felhangzott II. Vilmos kiáltása: – Bravó, Geier!

Mit tehetett volna a hoppegarteni bíróság a császári kiáltásra? Kihirdette, hogy Geier, a graditzi ménes lova nyerte meg a versenyt, Esterházy lova csak második lett a bírói ítélet szerint.

Esterházy felkelt páholyából, összepakolt, és soha többé nem tette be lábát Németországba.

Krúdy Gyula

 

A Feneketlen-tó és Balogh Ferenc régens próbája

A tatai feneketlen tó legendáját több monda is felöleli. Ezek közül adott köre egyet Ács Mátyás, nyugalmazott ászári kasznár, melyet a Tata-Tóvárosi Hiradó közölt 1890-ben.

A feneketlen tóról írok néhány sorokat. Gyermekkoromban boldogult áldott jó apám többször elmondotta, hogy mi kép jutott a „tó“ feneketlen nevéhez. 84 éves koromban sem felejtettem el édes jó apám felvilágosítását, s bölcs tanácsát, a ki 66 év előtt meghalt, – imigyen mondá: „Ha valami jót fogsz tenni, úgy cselekedjél, mintha örökké élnél.” A tónak feneketlenségét Balogh volt uradalmi régens vizsgáltatta meg még, pedig boldogult apám és Mikovényi mérnökök által (ez lehetett 1760-ik évben) akkorában a tó kiöntött annyira, hogy 60 öl vize volt, apadás után 25-26. öl vizet találtak. Erre a változásra Balogh régens úr furcsa próbát gondolt ki, t. i. egy récze (kácsa) nyakára ólomtáblát dróttal megerősített, melyre „Tata” volt írva – a kácsa egészen elmerült, hosszabb idő után a kácsát a víz az ólomtáblával együtt Budára a császár fürdőbe vitte, hol egészen toll nélkül s felfőzve találták meg, – innen van a történeti írásban az a kifejezés, hogy a budai császár fürdő Tatából kapja vizét. A víz a sok hegyeken át a mészkövektől melegedik át. – A billegi puszta Balogh régens úré volt, az építette a kiskastélyt. Billeg puszta, – halála után gróf Ferencz úr birtokába jutott, de 1810-ik évben Krisztus születése napján a nagy földrengés által elromboltatott. Balogh régens úr volt az, ki a nagytó kerületének egy részét elfalasztatta, mert az csupa sárból volt. A pinczét oda építette a hol a török követeket a vízbe dobták.

Ács Mátyás.